„A cél az, hogy létrejöjjön a közös pillanat” – interjú Fehér Diána Aida színésznővel

Amikor tízévesen először fogtam a kezemben kamerát, akkor éreztem – nem tudatosan – azt a bizonyos flowt, amiről már annyi kutatás készült. Operatőr nem lettem – hála a jó égnek –, de a munkám kapcsán időről időre elgondolkodom, hol tartok, merre tartok, jó-e ez nekem vagy valami mást szeretnék? A Fordulópont interjúsorozatban fiatal színészeket kérdeztem karrierjükről, sikerekről, és ahogy a sorozat nevében is szerepel, fordulópontokról. Nem könnyű ezekre válaszolni, de megkockáztatom: mindenki tud kapcsolódni a kérdésekhez valamilyen módon.

Rába Roland és Horváth Csaba osztályában végzett idén a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és a 2025/2026-os évadtól már a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. A kőszínházi lét mellett Fehér Diána Aida a független színházi szférában is megannyi szerepben látható. Ennek kapcsán a nemrég alakult Sirokkó Szövetkezetről is mesélt, aminek egyik alapítótagja.

Mik voltak azok a meghatározó momentumok, amik fordulópontot jelentettek a karrieredben?

A felvételi és az egyetemfoglalás 70 napja, biztos, hogy egy fordulópont. Mindenképpen meghatározta ezeknek az éveknek a tempóját. A Puszták népe című előadás, amit harmadévben mutattunk be, talán a második ilyen állapotváltás. Az első önálló munkánk volt, ráadásul az egyetemen kívül, és a mai napig játsszuk. Ez egy múltbeli esemény, ami újra és újra igazolja magát. A Sirokkó Szervezet megalakulása, ami idén őszre datálható, egy újabb fordulat, összeérés és kezdet. Részben az imént említett előadásból nőtt ki, részben belőlünk, részben az újonnan érkező alkotókból. Nem társulatként, hanem különböző művészeti ágak találkozási pontjaként, közös ritmussal rendelkező egységként körvonalazódik. A már futó előadásaink is ennek az égisze alatt kapnak helyet. Most, innen nézve, ezekre gondolok fordulópontokként, de nem úgy, mint lezárt eseményekre. Inkább állapotváltásokra, amelyek még zajlanak.

Hisztéria üzenőfüzete (r.: Regős Simon) / Fotó: Hivessy Menyhért

Van/volt olyan szereped, ami megváltoztatta, ahogy a színészetről gondolkodsz? Mindegyik és egyik sem. Ebben a körkörösséget látom. Újra és újra kapok egy anyagot, és nem ráépítek valamire, ami már megvan, hanem a rendezővel együtt visszatérünk a kezdethez. Mintha minden alkalommal elfelejteném, amit tudok – és ebből az ürességből kellene megszólalni. Az első próbákon ezért újra meg újra felmerül bennem a kérdés: tudok-e még beszélni, énekelni, mozogni? Nem mint technikai készség, hanem inkább mint gátlások, amiket újra le kell bontani. De mivel hónapról hónapra van egy olvasópróba, ahol ez a bizonytalanság elindul, lassan megszokom: ez a rendje. Minden anyag hagy maga után valamit bennem, valami elmozdulást.  

Mit tartasz most a legnagyobb kihívásnak a szakmádban?

Az idősebb kollégák gyakran mondják, hogy még sosem volt ilyen nehéz a színházak állapota. Én ezt nem összehasonlításként élem meg, hanem közegként: ebbe érkeztem bele, mint egy éghajlat, amelyhez alkalmazkodni kell. A kihívás inkább az, hogy a dolgok nem ugyanabban az ütemben mozdulnak. A minőség és a kereslet ritmusa elcsúszik egymástól. Mintha két dallam szólna egyszerre, de más tempóban. Az én feladatom nem az, hogy eldöntsem, melyik az igazabb, hanem hogy ebben a feszültségben is keressem a belső hangot, a kreatív energiát és a csatornát hozzá.

Puszták népe (r.: Regős Simon) / Fotó: Hivessy Menyhért

Szerintem a színház mindig is egy szűk réteg számára volt elérhető, és ezt most nem csak az anyagiakra értem. Meg ma annyi minden elvonja az emberek figyelmét, és kétszer olyan gyorsan változik, hogy éppen mi az a valami.

A nehézség ott kezdődik, hogy minden értelem a kettőnk közötti térből születne, mégis épp ez a tér halványul el, nemcsak a közvetlen művészetben, hanem általában is. Az irány valamiféle visszafordulás lenne a középponthoz. És hogyha az emberek eljönnek, akkor a cél az, hogy létrejöjjön a közös pillanat, a néző és az alkotó között, hogy történjen közöttük valami.  

A Puszták népén, amit említettél is, mindig teltház van, nem hárman ülnek a nézősorban. Ráadásul, és ez nyilván az én kis buborékom, de sokszor olyan érzésem van, hogy mindenki színházba jár. A legjobb előadásokra pár nap alatt elfogynak a jegyek. És az a fiatal alkotói gárda, amiben te is benne vagy, nagyon élénk.

Van olyan is, amikor marad a nézőtéren üres hely. December huszonharmadikán már nem biztos, hogy a néző elindul az előadás felé – nem az érdeklődés hiánya ez feltétlenül, inkább az ünnepre való hangolódás. De a független projektekről tudni lehet, hogy akkor kell megnézni őket, amikor meghirdetik, mert jövő hónapban már nem biztos, hogy műsorra tudják tűzni. Sok feltétel találkozik abban, hogy mikor, hol, kik, mit és hogyan tudnak játszani. Ezek nem különálló döntések. És talán épp ebből a törékenységből fakad az értékük: abból, hogy ami egyszer történik meg, az nem ismételhető meg ugyanúgy. A személyes kihívás ehhez kapcsolódva az idő beosztása. Nemcsak az, hogy kevés vagy sok van belőle, hanem hogy miként lehet benne jelen lenni és haladni benne.

Fel a fejjel! (r.: Szécsi Bence) / Fotó: Hivessy Menyhért

Mit jelent számodra a siker?

Van bennem valami idegenkedés a siker szóval kapcsolatban. Ami történik, az nem diadal, hanem folyamat és mozgás; ezeket nem lehet egyetlen irányba mérni. A fejlődés folyamata többnyire csendben történik.

Akkor úgy kérdezem, mi az, ami elégedetté tesz, jó érzéssel tölt el egy előadás vagy szerep kapcsán?

Amikor egy adott projekthez úgy tudok alkalmazkodni, ahogyan belülről helyesnek érzem, akkor rendben vagyok. Ha a sokszínűség elő tud jönni ott és akkor, amikor szükség van rá vagy ha határt kell húznom, meg tudom húzni, anélkül, hogy utólag javítgatnám a múltat. Ha egy próbaidőszak egy részében ebben az állapotban tudnék maradni, az elégedetté tenne. Az előadás utóélete másik időrendhez tartozik. A próbafolyamat jelentősége sokszor felülírja az előadást. És olyan is előfordult, hogy nem számítottam arra, mekkora visszhangja lesz annak, ami létrejött.

Rózsák, Major Feszt / Fotó: Pribék Nóra)

Kaptál olyan mondatot, akár tanártól, akár kollégától, ami szakmai szempontból aha-élményt okozott?

Egyszer Roland (Rába Roland színész, rendező, egyetemi tanár – a szerk.) az egyetemen azt mondta, hogy ez a szakma olyan, mint az élsport. Az egész egy rendszerbe szervezett mozgás: hány percem van enni, hova kell mennem, mikor kell megérkeznem, mikor kell készen állnom. Emellett ott van egy másik törvény is: a flow. Az a pillanat, amikor érdemes volna elengedni a számolást, és hagyni, hogy vigyen a közös tempó, a csapat, az anyag sodrása. Ez a kettő egyszerre van jelen, és a találkozásuk nem egyszerű – dolgozni kell rajta. Valójában ezt is mondhattam volna a szakmánk legnagyobb kihívásaként.

Fehér Diána Aida / Fotó: Wertan Botond

Ha találkoznál azzal az éneddel, aki eldöntötte, hogy a színészi pályán fog mozogni, mit mondanál neki?

A kíváncsiságom vezet, ahogyan akkor is az vezetett. Hallom, ha valaki felhívja a figyelmem valamire, de legtöbbször nem ez a szűrőm. Nem a tanács ad irányt, hanem a saját tapasztalás. Éppen ezért nincs olyan tanács, amit adhatnék az akkori énemnek.

A sorozat első része: “A színházon keresztül kapcsolódhatunk egymáshoz”

A sorozat második része: “Fontos, hogy néha egyet hátralépjünk”

A sorozat harmadik része: “A színészi munka egyik fontos eleme, hogy szembe kell néznünk a hiányosságainkkal”

(Borítókép: Wertan Botond)