„Fontos, hogy néha egyet hátralépjünk” – interjú Szaplonczay Mária színésznővel

Amikor tízévesen először fogtam a kezemben kamerát, akkor éreztem – nem tudatosan – azt a bizonyos flowt, amiről már annyi kutatás készült. Operatőr nem lettem – hála a jó égnek –, de a munkám kapcsán időről időre elgondolkodom, hol tartok, merre tartok, jó-e ez nekem vagy valami mást szeretnék? A Fordulópont interjúsorozatban fiatal színészeket kérdeztem karrierjükről, sikerekről, és ahogy a sorozat nevében is szerepel, fordulópontokról. Nem könnyű ezekre válaszolni, de megkockáztatom: mindenki tud kapcsolódni a kérdésekhez valamilyen módon.

Novák Eszter és Selmeczi György osztályában végzett 2024-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, jelenleg az Örkény Színház tagja. De játszik a Budaörsi Latinovits Színházban, a Trafóban és a Vígszínházban is. Szaplonczay Máriát először egy zártkörű előadáson láttam az Örkény Stúdiójában, akkor már tudtam, egyszer jó lenne beszélgetni vele.

Mik voltak azok a meghatározó momentumok, amik fordulópontot jelentettek a karrieredben?

Az, hogy felvettek az egyetemre, azt mondhatjuk nulladik pontnak. A covidot és a modellváltást mondhatjuk elsőnek. Szerintem ez még sokáig kihat az életünkre. Egy egyetemfoglalós osztályba jártam, ez valamilyen módon meghatároz. Majd az első szerepem, az Örkényben, a Solnessben. Szakmailag is az első komoly feladatom volt. Ekkor dolgoztam először az Örkényben, most második éve vagyok társulati tag, ez a legfrissebb fordulópont.

Van/volt olyan szereped, ami megváltoztatta, ahogyan a színészetről gondolkodsz?

Nem volt ilyen, inkább folyamatosan alakulok, tanulok új dolgokat. Minden formát érvényesnek tartok, ami valamilyen értéket képvisel. Ez egy alapirány, ami eddig nem változott. Selmeczi György tanított nekünk az ethoszról. Azóta is ezt próbálom szem előtt tartani. De látok rá ellenpéldákat, akár előadást is, ami mégis sikeres. Hiányzik belőle egy belső iránytű, csak azt mutatja, hogy milyen rossz a világ, és lehoz az életről. Szerintem a művész felelősséget vállal a kultúráért, és azokért, akik elmennek megnézni az előadást. A felelősségvállalásra mostanában még inkább szükség van, nehéz időszakot élünk.

Örkénykert / Fotó: Horváth Judit

Mit tartasz most a legnagyobb kihívásnak a szakmádban?

Rettenetesen rohanunk. Nem tudom, hogy én értem el egy olyan kort, amikor erre ráeszmél az ember vagy pedig tényleg minden nagyon rohan mostanában. Azt hiszem, az utóbbi. Rengeteg a munka, mindent rövid idő alatt kell megcsinálni. Nagyon kevés a szabadidő, amit a családdal, kikapcsolódással lehet tölteni. És közben szerencsés az, aki visszakap annyi élményt vagy sikert a munkáiból, amiből töltekezni tud. Cserhalmi kérdezi a Székfoglaló c. önálló estjének a végén, hogy „megérte-e?”. És nem biztos, hogy igen a válasz. A kihívás most az, hogy hogyan lehet helytállni a rohanásban. Mert a rohanás megsokszorozza a színészettel járó alapszorongást.

Szerencsés vagyok, hogy hiszek Istenben, mert nagyon sok szorongást le tudok adni. Kívül tudom helyezni azokat. A hit eloszlatja a félelmet. Jól alszom. Nehéz lehet annak, aki nem tud hinni semmiben. A rohanásnak meg úgy próbálok ellenállni, hogy megélem a jelen pillanatait. Már amikor sikerül… Elvégre erre vágytam: sok izgalmas munkára. Nehogy már ne tudjam élvezni a rohanás miatt! De tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. És ha a nyakamra ül egy mázsa előadás, próba, magánélet, az bizony összenyom. Persze ott a választás, bármikor el lehet menni, lehet mást csinálni.

Sokszor nem halunk meg (r.: Gáspár Ildikó) / Fotó: Horváth Judit

De ez nem egy illúzió? Hogy bármit megtehetsz?

Amúgy de, én is így gondolom. A túl sok illúziótól szoronganak az emberek. Utáltam, amikor gimnazistaként azt mondták, határ a csillagos ég, lehetek bármi, csinálhatom bárhogy. Ettől összementem kétcentiméteresre, semmi nem jutott eszembe. Azért nyomasztó ez a bármi lehetsz dolog, mert ha nem sikerül dönteni, akkor egy vesztesnek érzed magad. Mert biztos veled van a gond, hiszen bármit megtehetnél.

Nemrég láttam egy előadást a Térszínházban, Az én hibám a címe, Kárpáti Barnabás adja elő a monodrámát. Az előadás konklúziója: ahelyett, hogy folyton vágyakoznánk valami után, amiről azt hisszük, jó lesz, mi lenne, ha észrevennénk a környezetünket, és azt próbálnánk megszeretni? Szerintem meg lehet érezni a saját határainkat, ha tudunk befelé is figyelni. Ehhez csend kell és önismeret. Ha meg tudom hallani, mint mond a saját belső hangom, akkor tudni fogom, mi az, ami lehetséges és mi az, ami nem. Akkor nem fognak becsapni az illúziók.

Solness (r.: Gáspár Ildikó) / Fotó: Horváth Judit

És szerinted mi az, ami ezt a folyamatot elősegítené?

Tulajdonképpen az lenne a feladat, hogy amiben vagyok, jól érezzem magam benne. A pillanatban, a jelenemben. Közben persze kell is, hogy alakítsam, nem tolnék el semmit a végletekig. Valójában az egyetlen dolgom az életben, hogy boldog legyek.

Ha már a boldogságot említetted: mit jelent számodra a siker?

Azt érzem sikernek, ha rájövök valamire, egy előadás, egy szerep kapcsán. Még nagyobb siker, ha be is tudom építeni a saját életembe. És még ennél is nagyobb siker, ha eljut a nézőkhöz az üzenet, amit felismertem. Azt mondja például, hogy még pár napig a hatása alatt volt. Az siker. Vagy egy kolléga megjegyzi, hogy ebben az előadásban nagyon szívesen szerepelne ő is, vagy azt a szerepet bizony neki is lenne kedve eljátszani. Az is siker.

Szaplonczay Mária / Fotó: Borovi Dániel

Kaptál olyan mondatot, akár tanártól, akár kollégától, ami szakmai szempontból aha-élményt okozott?

Nem nagyon, inkább az a jellemző, hogy valakinek inspirál az attitűdje, ahogyan próbál, ahogyan a szereppel foglalkozik. Az nagyon tud motiválni.

Ha visszamehetnél az egyetem elejére és találkozhatnál az akkori önmagaddal, mit mondanál?
Akkor nagyon jó passzban voltam. Volt egy irány, egy jó szemlélet a világ felé, aminek a lényege, hogy mindig a saját történetemet figyeljem. Az is a szakmánk nehézsége, hogy a rohanás és a munka ne faljon fel és lássam, merre tartok szakmailag. Ne felejtsek el művész lenni. Mert szerintem a színészet nem szakma, hanem művészet. Lássam, hogy merre visznek a munkák, amik az utamat keresztezik. Milyen alkotókkal találkozom, és mit tanulok tőlük. Ne másokhoz hasonlítsam magam. A saját történetemre legyek kíváncsi. A Székfoglaló végén Cserhalmi azt mondja, hogy ez az egy életed van, és arra nem mondhatod azt, hogy na, és? Muszáj a legjobban megélni ezt az egy életet. Ezt csak úgy lehet, hogy ha figyelemmel kísérem. Nem tudom, milyen nehézségekkel együtt, de ez az élet, amit kaptam, ez biztos, hogy jó.

Másfelől meg utálatos az állandó önfigyelés, az önmagunk megismerésére fordított rengeteg idő és pénz. Mert könnyen énközpontúvá tesz, pedig a világ annyira nem az. Fontos, hogy néha egyet hátralépjünk és távolabbról ránézzünk, merre tartunk. Ezt üzenném magamnak: egyet lépj hátra! Az igazság gyertyáiban (Székely Csaba) a Gizella nevű szereplő azt mondja: ,,Szerintem az ember nemcsak test és lélek. Nemcsak abból áll, ami belőle látható, és nemcsak abból, ami benne lakozik láthatatlanul, hanem abból is, amit létrehoz maga körül.” Nagyon félrevezető ez a sok önismereti ömlengés, mert a környezetedben vagy valaki, nem önmagadban.

A sorozat első része: “A színházon keresztül kapcsolódhatunk egymáshoz”

(Borítókép: Borovi Dániel)