„A színészi munka egyik fontos eleme, hogy szembe kell néznünk a hiányosságainkkal”

Amikor tízévesen először fogtam a kezemben kamerát, akkor éreztem – nem tudatosan – azt a bizonyos flowt, amiről már annyi kutatás készült. Operatőr nem lettem – hála a jó égnek –, de a munkám kapcsán időről időre elgondolkodom, hol tartok, merre tartok, jó-e ez nekem vagy valami mást szeretnék? A Fordulópont interjúsorozatban fiatal színészeket kérdeztem karrierjükről, sikerekről, és ahogy a sorozat nevében is szerepel, fordulópontokról. Nem könnyű ezekre válaszolni, de megkockáztatom: mindenki tud kapcsolódni a kérdésekhez valamilyen módon.

Kis kitérő után a színészetet választotta, és de jól tette! Biró Kristóf nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila osztályában. Bár prózai színésznek tanult, most többnyire zenés darabokban láthatja a közönség, az idei évtől ugyanis az Erkel Színház társulati tagja.

Mik voltak azok a meghatározó momentumok, amik fordulópontot jelentettek a karrieredben?

Az első nagy fordulópont talán még pont az egyetemi évek előtt történt. Érettségi után először grafikusnak tanultam, akkor szembesültem vele, hogy mégis inkább a színészet érdekel. Novák Eszter osztályába jelentkeztem, de a harmadrosta után kiestem. Viszont ő tanácsolta a Nemes Nagy Ágnes Szakgimnázium OKJ-s színészképzését. Ott egy kicsit jobban belekóstoltam ebbe a világba, mert előtte nem sok közöm volt a színházhoz.

Bocsánat, leragadtam a grafikus képzésnél. Ez hogyan jött? Azért a színészet ehhez képest eléggé más.

Az eredeti elképzelésem a színészet volt.

De jól is rajzoltál.

Így van, jól is rajzoltam. A gimiben matematika szakos osztályba jártam és a szüleim szerették volna, ha valamilyen gazdasági irányban tanulok tovább, azt viszont egyáltalán nem akartam. Rajzolni szerettem, valamennyire tudok is, de a képzés során hamar rájöttem, hogy inkább csak hobbiként szeretem, egész nap nem tudnám csinálni. Sok örömöt nem adott volna. Viszont féltem megpróbálni a színészetet. Mindig ott volt bennem a kérdés, hogy mi van, ha nem sikerül, és ez az álom összetörik. De azt gondoltam, hogy amíg megmarad vágyálomnak és nincs tényleges megmérettetés, addig megvan a lehetőség, hogy színész lehetek. Kicsit olyan ez, mint Schrödinger macskája. Egyrészt az elutasítástól, kudarctól való félelem tartott vissza, másrészt a Színművészetiről köztudott, hogy nagyon nagy a terhelés, nem lehet mellette dolgozni és nem tudtam volna finanszírozni a megélhetésemet. Ez a része végül megoldódott és hozzájárult ahhoz, hogy mégis megpróbáltam a felvételit.

*Leonce és Léna 21 (r.: ifj. Vidnyánszky Attila) / Fotó: Márkos Tamás*

Így már értem. És mi volt a következő fordulópont, miután nem vettek fel?

Bekerültem a Nemesbe, de utána pont jött a covid, ezért körülbelül csak három hónapig jártam oda, mégis ott értek az első, nagyon erős impulzusok. És a mai napig azt érzem, abban a három hónapban kaptam meg az alapokat. Utána pedig, amikor megpróbáltam újra a felvételit a Színműre és felvettek, az nyilván egy óriási öröm volt, de egyben ijesztő is. Hogyan tovább? Sokáig küszködtem is. Ott voltam, ahova hosszú évek óta vágytam, de egyre jobban elbizonytalanodtam. Folyton azt éreztem, hogy csalódást okozok a tanáraimnak. Nem vagyok biztos benne, hogy így is volt, de így éltem meg.

A következő nagy fordulópont, amikor átvettük a Pesti Színházban a Kinek az ég alatt már senkije sincsen c. előadást, amit az egyik osztályvezetőnk, ifj. Vidnyánszky Attila rendezett. Az volt az első igazi színházi élményem a tanulmányaim alatt és végre azt éreztem, a helyemen vagyok. Ott volt egy nagy áttörés. Addig majdnem 3 évig be voltunk zárva az egyetemre, állandóan próbáltunk, pár órára mentünk csak haza aludni. De szerintem ennél az előadásnál éreztem meg, hogy miért is akartam én ezt az egészet elkezdeni. Hazaértem. Utolsóként még megemlíteném az Erkel Színházat, ahova leszerződtem a diploma megszerzése után. Ez most ad egy biztonságérzetet.

Van/volt olyan szereped, ami megváltoztatta, ahogy a színészetről gondolkodsz?

A rövid válasz az, hogy nem. Inkább azt mondanám, hogy maga az egész egyetemi képzés nagyon átformálta a színházról való elképzelésemet. Amit kívülről lát az ember, az nagyon más, mint benne lenni. Ami meglepett, hogy a színészetben nincsenek egyetemes, egzakt megoldások, ami mindenkinek ugyanúgy beválna. Előtte azt hittem, hogy felvesznek és megtanulom, hogyan lesz valaki jó színész. De ez a szakma nem ilyen. Visszatérve picit a grafikához, a rajzkészség jól fejleszthető. Nagy része tanulható a technikának. A színészetben is vannak ilyen technikák, mint a beszéd vagy a testhasználat. De attól, hogy ezeket valaki megtanulja, még nem lesz automatikusan jó színész. Csinálni kell és szép lassan mindenki rájön, mi az, ami neki működik. Ezek viszont az évek során változhatnak, ahogy az ember is változik.

*Hair (r.: Tompagábor Kornél) / Fotó: Matolcsy Kíra*

Mit tartasz most a legnagyobb kihívásnak a szakmádban?

Munkát találni. Ez a legnagyobb kihívás, hogy benne maradjak a szakmában és meg is éljek belőle. Engem ez most nem érint, de általánosságban a szakmánkat nézve ez nem egyszerű. Ha a művészi oldalát nézem, a legnehezebb a feszített munkatempó. Ebben könnyen ki lehet égni. Nincs lehetőség hibázni. Nagy a színház, nagy a tét, sokszor sokkal inkább hasonlít gyári munkára, mint művészi alkotói tevékenységre. A zenés színháznak műfaji sajátossága, hogy muszáj végtelenül pontosnak lenni, le van számolva, hogy mikor hova kell lépnem, mikor mosolyodom el, mikor nyújtom valakinek a kezem. A nehézség, hogy ebben megtartsam a frissességet és a játék örömét, ne váljon automatizmussá, mert nagyon szűk az a határ, amiben mozoghatok. Mindezek mellett persze nagyon szeretem csinálni. Sokat táncolok és énekelek, ami alapvetően nemcsak a nézőnek, hanem a színésznek is ad egyfajta eufóriát.

Mit jelent számodra a siker?

Az egyetemen nagyon sokat foglalkoztunk magunkkal és sok negatívumot is felismertünk magunkkal kapcsolatban. A színészi munka egyik fontos eleme, hogy szembe kell néznünk a hiányosságainkkal. Én nagyon igénylem a visszajelzést, főként a pozitív visszajelzést, és sokáig az volt a siker, ha egy tanár megdicsért. Viszont az a tapasztalatom, hogy hosszú távon ebből nem lehet táplálkozni és nem is vezet túl sok jóra. Jelenleg nem feltétlenül tudom, mi a siker számomra, inkább azon dolgozom, hogy azt érezzem sikernek, ahogy fejlődöm. Vagy, amikor a közönséget meg tudom nevettetni, jól sül el egy poén. De az is lehet siker, hogy amikor ez nem sikerül, akkor azon hamar túl tudok lendülni, nem ragadok bele a pillanatnyi kudarcba. Nagy levegő és haladok tovább.

Azért is tettem fel ezt a kérdést, mert ma már egy annyira sikerorientált világban élünk, tele egészen morbid dolgokkal, hogy egyre nehezebb megélni egészségesen a karrierben elért eredményeinket. Sokszor elhangzik, hogy ma már bárkiből lehet színész, modell, műsorvezető. Nem a képzettség, hanem a marketing számít, meg persze a követők száma. És talán az egyik legjobb megoldás erre, amit mondtál, hogy a fejlődést, az apró lépéseket is meg lehet és szerintem meg is kell élni sikerként. Nem az számít, hogy kintről mi jön.

Igen, de ez egy folyamatos küzdelem. Folyton emlékeztetnem kell magamat arra, hogy a csillogás, ami körülveszi az embert, az átmeneti. Az Erkelben főként celebek vannak, már nem a szó pejoratív értelmében, hanem ismert emberek, sztárok. Valamennyire a műfaj sajátossága ez. És ez a sok inger néha arra ösztönöz, hogy nekiálljak tartalmat gyártani instagramra, tiktokra, de aztán mindig rájövök, hogy nem ettől lesz valaki jó színész. Mesterségesen nagyon könnyű híres embereket legyártani. Kell egy jó marketinges, aki felépít köréd egy imidzset. Nem démonizálni akarom a hírnevet, a probléma azzal van, amikor nem az válik a fő céllá, hogy jó színész legyek, hanem az, hogy híres. És az egyikből nem következik a másik. Művészileg szeretnék kiteljesedni elsősorban, ami hozzáad valamit a közösségünk kulturális életéhez. Érdekes, hogy anno ennek a szakmának a csillogása vonzott, főleg gyerekként. De ez később átbillent, majd az egyetemen teljesen átalakult ezzel kapcsolatban a szemléletem.

*Cabaret (r.: Csáki Benedek)* / *Fotó: Kuttner Ádám*

Kaptál olyan mondatot, akár tanártól, akár kollégától, ami szakmai szempontból aha-élményt okozott?

Egyet tudok mondani, azt viszont nagyon sokszor megkaptam Hegedüs D. Géza tanár úrtól és mind a mai napig dolgozik bennem: „Ne akarj szép lenni!” Amikor egy szerepet megformál a színész és az karakterré alakul, akkor annak nem szépnek, hanem igaznak kell lennie. És ami igaz, az nem feltétlenül szép. Van benne valami torz, ami színházi közegben szerintem megszépül. De a lényeg, hogy ne külsőségekkel, pózokkal akarjam megalkotni a szerepet, hanem próbáljam megtalálni a lényegét, a mozgatórugóját. Ezt nem tudtam magamról, de a mestereink nagyon pontosan láttak minket. Sosem minősítettek, hanem tanácsot adtak. És ha erre nem figyelek, akkor szerintem nagyon hamar kétdimenziós színésszé válok.

Ha találkoznál azzal az éneddel, akiből először kipattant, hogy színész szeretne lenni, mit mondanál neki?

Legyen türelmes és nagyon kitartó, ne izguljon ennyit, mert jó úton halad. Sokszor nehéz lesz, de megéri.

A sorozat első része: “A színházon keresztül kapcsolódhatunk egymáshoz”

A sorozat második része: “Fontos, hogy néha egyet hátralépjünk”

(Borítókép: A király fia (r.: Ferenczy-Nagy Boglárka) / Fotó: Bánk Ildikó)