„A színházon keresztül kapcsolódhatunk egymáshoz" - interjú Kanyó Kata színésznővel

Amikor tízévesen először fogtam a kezemben kamerát, akkor éreztem – nem tudatosan – azt a bizonyos flow-t, amiről már annyi kutatás készült. Operatőr nem lettem – hála a jó égnek –, de a munkám kapcsán időről időre elgondolkodom, hol tartok, merre tartok, jó-e ez nekem vagy valami mást szeretnék? A Fordulópont interjúsorozatban fiatal színészeket kérdeztem karrierjükről, sikerekről, és ahogy a sorozat nevében is szerepel, fordulópontokról.

Kanyó Katára az Együtt kezdtük című film kapcsán figyeltem fel, azóta követem az útját. 2023-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és még ugyanebben az évben leszerződtette a Katona József Színház. Számos sikerrel futó előadásban (Extázis, EMBTRAG, Sárszeg stb.) játszik. Szerepelt a Mellékhatás című sorozatban és látható lesz majd Goldberg Emília első nagyjátékfilmjében, a Pipásban is.

Mik voltak azok a meghatározó momentumok, amik fordulópontot jelentettek a karrieredben?

Furcsa még karrierről beszélni, de az első nagyobb fordulópont eddigi rövid szakmai életem során, az a Mágnás Miska című vizsgánkhoz kapcsolódik, amit Mohácsi Jánossal csináltunk. Ez alatt a próbafolyamat alatt nem rettegtem először a próbákon.

*Extázis, r.: Tarnóczi Jakab / Fotó: Horváth Judit*

És előtte folyamatosan?

Igazság szerint a mai napig. Sokkal jobban, mint az előadásokon. Pedig általában fordítva szokott lenni. Félelmetes nekem, hogy hirtelen ott helyben valami meglepőt, vicceset vagy érdekeset kell csinálnom. Ezért vagyok rosszul bizonyos improvizációktól is. Először Mohácsinál éreztem azt, hogy olyan szeretethálóba burkolt minket, amiben azt képzelhette az ember, hogy ott nem lehet rosszat csinálni, kínos helyzetbe kerülni. Osztályként eleve nagyon jó közösség voltunk, János pedig erre jó érzékkel épített. Egy rendkívül elfogadó és szerető közeg lett, ami ritka, de annál fontosabb. A Vas utcai lift falára írt graffitik közül egy kifejezetten megmaradt bennem: „Merj bátran szar lenni!” De ki akar az lenni? Az ember nem így működik szerintem. Nem mondom, hogy azóta nem rettegek próbán, de ott egy kicsit megszerettem próbálni. Szeretnék az a színész lenni, aki őszintén nyilatkozhatja azt, hogy neki a próbafolyamat a kedvenc része a munkában, menő lenne, de talán, egyszer...

Illetve volt az egyetemen egy előadásunk, a Merre jársz…? Ezt több helyen játszottuk, eleinte az egyetemi padláson. A végén Gazsi (László Gáspár színész – a szerk.) az Ódry aulájában mesélte el a nézőknek az utolsó monológjában, hogy ő, mint árván maradt fiú, kiadja apja könyvét, ami róluk, a családjuk kalandos, meseszerű életéről szól. Mi, többiek ez idő alatt a Vas utcában parkoló autók mögött bujkáltunk, már félig civil ruhában. Gazsi végül kilépett az utcára, mi egyesével előbukkantunk és hozzá siettünk, végül az előadás, és a mi történetünk egy hosszú, nagy ölelésbe torkollt. Felvétel is készült róla. Ez egy fontos pillanat, inkább érzelmileg, mint szakmailag. Nem úgy jöttünk el onnan, ahogy terveztük, ezért meghatározó ereje volt.

Van/volt olyan szereped, ami megváltoztatta, ahogy a színészetről gondolkodsz?

Ez azért nehéz, mert ugye alapból mit gondolok róla? Igazság szerint mindegyik szerep, amit csináltam, változtatott rajta. Sokszor nem is tudom, hogy miért csinálja ezt az ember? Ezt végülis tőled kérdezem. Szerinted miért csináljuk?

Tőlem? Mondjuk annyira nem lep meg, mert most tényleg nem egyszerű a helyzet. De szerintem a kultúrán, a gyógyításon és a tanításon kívül nagyon kevés dolognak van úgy igazán értelme. Persze minden szakmának megvan a szépsége, és nyilván ez szubjektív, de ha elmegyek egy ügyvédhez, akkor nincs wow-élményem. Ellenben a színház tud úgy hatni – ha engeded –, hogy utána, ha egy kicsit is, de jobban érzed magad tőle. Ez azért rátok is visszahat, nem?

Szerintem mindenki, aki színházat csinál, azt gondolja, hogy hozzátesz valamit a világhoz. Senki nem úgy indul neki, hogy majd én ott hátul csinálok valamit, de mindegy is, aztán valahogy lesz. Fiatalon mindenki meg akarja váltani a világot, én még kicsit most is, csak picit elkeseredtem. Nem haladok túl jól, de rajta vagyok. E nélkül nincs kapaszkodója az embernek. Az Extázis című előadásunknál sokszor könnyebb megérezni, kire milyen hatással van az előadás, mert a nézők a szünetekben feljöhetnek a színpadra. Egyszer egy fiatal lány odalépett hozzám és megölelt, azt mondta, ő most ugyanebben van.

*Merre jársz…? r.: Szécsi Bence / Fotó: Illyés Bence*

Vagy, amikor fekszem a padlón, sokszor odajönnek, megkérdezik, hogy mellém feküdhetnek-e. Éppen így feküdtem a díszlet közepén, amikor egy nő – anyukámmal egyidős lehetett – annyit kérdezett könnyes szemekkel, hogy most nekünk, fiataloknak tényleg ennyire rossz? Még pár percig fogtuk egymás kezét. Ez a szerep arra tanított, hogy a színházon keresztül kapcsolódhatunk egymáshoz. Az emberek nem csupán egy színdarabot néznek, hanem valamit, amiben jelenleg vagyunk. Sok olyan mondatom is van benne, amit tényleg mondtam anno egy-egy impró alkalmával. És nem úgy mondtam őket, hogy majd de jó lenne, ha benne lennének a darabban, hanem csak kijöttek belőlem.

Szerintem ez kimondottan az a darab, ami évek múlva is eszébe jut az embereknek. Én sem most láttam, mégis van, hogy eszembe jut egy mondat, a zenéje. Na, ezért például érdemes csinálni, vagy így érdemes, mert tényleg mozdít benned valamit.

Ezért nagyon is! A közösség is nagyon fontos. Nem mindegy, kivel csinálod, kikkel dolgozol, hogyan viszonyulsz hozzájuk.

Mit tartasz most a legnagyobb kihívásnak a szakmádban?

Sokszor van világvége hangulatom. Globális felmelegedés van, háború, én meg ugrabugrálok a színpadon. Ez azonban egy olyan szakma, amit nagyon nehéz elhagyni, szó szerint bele lehet zúgni. Az viszont ad egyfajta szabadságot, hogy tudom, nem muszáj ezt csinálnom. Ez például kihívást jelent, hogy ilyen helyzetben is tudjak és szeressek játszani, mert különben nincs értelme színházat csinálni. A másik nagy kihívás, hogy mindeközben fizikailag és mentálisan is egészséges maradjak. Fárasztó és bonyolult dolog ez, az ember nem is sejti sokszor, milyen hatással van az életére a hivatás, amit választott. Nagyon szeretek színházzal foglalkozni, de nem mindenáron. Attól nem leszek jobb színész, ha nem vagyok jól.

Mit jelent számodra a siker?

Minden olyan pillanat, amikor valami picit másképp történik a színpadon. Egy hoppá-élmény. Ha hagyjuk ott és akkor, a maga természetességében megtörténni, nem pedig direkt törekszünk rá, hogy más legyen. Az a siker, hogy ha ezt képes vagyok felfogni és megélni. Hogy készen állok reagálni rá. Rendszeres eleső vagyok a színpadon. Persze ezek fájnak és enyhén megalázó ennyi ember előtt arcra esni, de mégis úgy maradnak meg ezek, hogy tök jó, mert történt valami, amire hirtelen reagálni kellett.

Kaptál olyan mondatot, akár tanártól, akár kollégától, ami szakmai szempontból aha-élményt okozott?

Bodó Viktor mondata jut eszembe, aki sokat beszélt a saját tapasztalatairól. Hogy mi az, ami szerinte fontos ebben az egészben. Megtanultuk azt, hogy vigyázzunk egymásra és ne legyünk büdösek. Persze ez mindenkiben benne van, hogy vigyázzon a másikra, de ezt ki kell mondani. Nem mindig magától értetődő. Egy próba vagy előadás felfokozott hangulatában éppúgy fontos egymásra figyelni, mint a színház falain kívül. Azt is be kell sajnos látni, hogy nem tudsz mindenki mellett ott állni, hogy „ne essen el”, de törekedni kell rá.

Ha találkoznál az egyetemet kezdő éneddel, mit mondanál neki?

Lesz ez még így se! Viccet félretéve, akkor még abban voltam, hogy mindenki szeressen. Úgyse fog. Azóta rájöttem, hogy amúgy is, én sem szeretek mindenkit ugyanúgy. Pár mosolygó izomgörcsöt, egy-két hüppögést megspóroltam volna magamnak, és több időt fordíthattam volna olvasásra, írásra, vagy pusztán arra, hogy én kivé szeretnék válni. Ezt mondanám neki: nem kell, hogy mindenki szeressen.

(Borítókép: Dömölky Dánel)