„Mindig valaminek a rabja vagy”

A világon a legegyszerűbb és a legbonyolultabb. Talán így tudnám megfogalmazni, mi az, hogy párkapcsolat. Sok a kérdés és nincsenek mindig válaszok, de ez nem biztos, hogy baj. Szerintem amúgy is fontosabb, hogy legyenek kérdéseink, a többit majd az élet alakítja. Az Ami köztünk van interjúsorozatban három rendhagyó film segítségével járok körbe ezek közül néhányat. És ha már párkapcsolat: úgy éreztem, fontos, hogy egyszerre halljam a női és a férfi oldalt is. A sorozat harmadik, egyben utolsó részében Mészöly Anna és Kövesi Zsombor válaszoltak a kérdéseimre.

Yorgos Lanthimos nevéről sokak számára az elvont és eredeti jelzők jutnak az eszébe. Filmjei szokatlan módon közelítenek társadalmi kérdésekhez, gyakran a nézőt is kimozdítva a komfortzónájából. A 2015-ös A homár című filmjében az egyedülállók és párkapcsolatban élők világának kontrasztját állítja középpontba, miközben erőteljes társadalmi tükröt tart az egyedüllét megbélyegzéséről. Bár ma sokszor úgy tűnhet, hogy bármilyen életforma elfogadott, a valóságban gyakran még mindig régi beidegződések határozzák meg, hogyan élünk és hogyan ítélünk meg másokat.

Muszáj megkérdeznem: milyen állatok lennétek, ha ti is egy ilyen világban élnétek, mint amit Lanthimos megálmodott?

Mészöly Anna: Mondjuk szervál.

Kövesi Zsombor: Szerintem valamilyen madár. Kárókatona.

A film lényegében erős tükröt mutat az egyedülállók megbélyegzéséről. Melyik mondattal tudtok azonosulni: mindenki először egyedül tanuljon meg boldognak lenni vagy az ember társas lény, szüksége van valakire?

M. A.: Elsősorban magunk felelünk a saját boldogságunkért, és ha szerencsések vagyunk és találkozunk valakivel, aki tovább emeli a boldogságunkat, az egy csodás dolog, olyasmi, amiért igazán hálás lehet az ember. Nem vagyunk tökéletesek és valami mindig változik bennünk és körülöttünk is, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy két egész ember kell ahhoz, hogy egy kapcsolat igazán jól működjön.

K. Zs.: Egyedül lenni tudni kell, de a legnagyobb félelmem egy lakatlan szigeten élni magamban. Meg a cápák.

Szerintetek ma, amikor sokan már egyedül is tudnak egzisztenciát építeni, honnan fakad a szingliség elítélése?

M. A.: Én nem ítélem el őket, de én is találkoztam már olyan helyzettel, ahol negatívan minősítették a szingliséget, szerencsétlennek gondolva az illetőt. Talán valami régi berögződés, rugalmatlanság váltja ki az ilyesmit, miközben sokfélék vagyunk, különféle utakon… Néha szükséges az egyedüllét, de alapvetően mégis szeretjük megosztani magunkat másokkal.

K. Zs.: Én sem ítélem el, de valószínűleg ez ilyen biológiai eredetű dolog. Ahhoz, hogy fennmaradjon az emberiség, kellenek párok. Minden faj célja, hogy tovább vigye magát a következő generációban. Szerintem két dolog van: valaki nagyon szeretne valakivel lenni, vagy nagyon nem. Aki szeretne és hosszabb ideje van egyedül, lehet, tényleg vele van a baj. Aki pedig nem szeretne, annak nem kell. Vannak ilyen emberek és ezzel nincs semmi gond. Nem akarja feladni az identitását.

Ti találkoztatok már a saját életetekben kirekesztéssel, amikor nem volt párotok?

K. Zs.: Nem, de szerintem mi nem ilyen közegben mozgunk. És a korszellem sem olyan, hogy feltétlenül kell valaki.

M. A.: Furán éreztem már magam tőle mások hatására, de kirekesztés azért nem ért, és szerintem ma már egyre több együttélési forma elfogadott. Nem furcsa, ha nem vagy férjnél vagy nincs feleséged.

A film egyik szereplője hazudik, ahogy egy ponton a főszereplő is, hogy párt találjon. Ha a való életet nézzük: szerintetek hogyan lehet elkerülni, hogy az ember alámenjen a társadalmi vagy a másik elvárásainak, csak azért, hogy elfogadtassa magát? Egyáltalán fontos ez vagy valamilyen szinten engednünk kell, hogy ne magányosodjunk el?

K. Zs.: Szerintem nem szabad túl sokat engedni magadból. Ha meghasonulsz, az semmi jóra nem vezet. Kell egy minimális kompromisszum, de kell lennie egy keretnek, amibe a másik beleillik. De mindig csodálom azokat a párokat, akik teljesen különböznek és mégis nagyon szeretik egymást. Mondok egy példát: a férfi földhözragadt, a nő pedig ezoterikus. Nekem személy szerint kell az, hogy a másiknak az alapértékei egyezzenek az enyéimmel.

M. A.: Nehéz, mert nincs recept. Lehet, hogy két teljesen különböző ember, ahogy Zsombor is mondta, jól működnek együtt.

K. Zs.: Viszont az megint más, ha magadat a másik alá teszed.

M. A.: Volt, amikor lemondtam dolgokról, mert nagyon szerettem a másikat, szerettem volna, ha működik a kapcsolat, de azt tapasztaltam, hogy ezt nem szabad, mert előbb-utóbb úgyis kibukik a valóság. Fontos, hogy tiszteletben tartsuk a vágyainkat.

A legérdekesebb pontja a történetnek, hogy a szabadok csoportjában ugyanolyan extrém szabályokkal találkozik a főhős, mint a Hotelben, ahol párt kell találnia, különben állattá változik. Felmerül, hogy akkor mi a valódi szabadság? Nektek mit jelent ez a szó párkapcsolatban és mit azon kívül?

K. Zs.: Szerintem ilyen nem létezik, hogy szabadság. Mindig valaminek a rabja vagy. A testednek, a kapcsolatodnak, a munkádnak. De tény, hogy kell valamiféle harmónia ahhoz, hogy ezekben mégis megtaláld a helyes mértéket.

M. A.: Szerintem az a szabadság, hogy hű vagyok önmagamhoz és a vágyaimhoz, és hogy olyan embert választhatok magam mellé, amilyet szeretnék. Persze muszáj idomulni is, de az egészséges határokig.

A sorozat első része: “Folyamatosan felül kell vizsgálni, hogy merre tartunk”

A sorozat második része: “Valami reménytelenségben adok egy esélyt valaminek, ami szokatlan”