„Muszáj feszegetni a határokat” – interjú Szvetics Artúr színészhallgatóval

Talán a hazai rap rajongók körében már elterjedt a Szvetics Artúr név, de hamarosan a színházba járók is remélhetőleg egyre többen megismerik. A Budapesti Színészképzőben, Bodó Viktor osztályában végzett, ősztől pedig a Vígszínházban láthatja a közönség. Beszélgettünk a kezdetekről, a színház jövőjéről, Bodó Viktorról és még sok minden másról.

Már gyerekként is voltak színészi ambícióid vagy egyszer csak kipattant a fejedből, hogy ebbe az irányba indulsz?

Voltak, az anyák napi és egyéb óvodai ünnepségeken tudták az óvónők, hogy nekem oda lehet adni hosszabb szövegeket is. Jó volt a memóriám, szerettem szerepelni. Az első komolyabb előadásom negyedikben volt, egy drámaszakkör keretén belül. Rákaptam az ízére és már akkor tudtam, hogy szeretném, ha ez a világ valamilyen szinten a hétköznapjaim részévé válna.

Idén végeztél a Budapesti Színészképzőben, Bodó Viktor osztályában. Ő milyen tanár?

Az elején nagyon tartottunk tőle, mert volt egy látszólagos szigora. Az első két trimeszterben nem is tudtunk vele együtt dolgozni, ezért nem volt annyira személyes a viszonyunk. Ettől függetlenül kéthetente tartott osztályfőnöki órákat, és arra nagy hangsúlyt fektetett, hogy jól érezzük magunkat. Nem is feltétlenül szakmailag, hanem lelkileg. Az első év végén kezdtünk együtt dolgozni. Nemcsak pedagógusként volt jelen, hanem emberként is. Fontosnak tartotta, hogy olyan színészek kerüljenek ki a pályára, akik emberileg is megbízhatóak.

Nagyon odafigyelt például a késésekre, komoly szabályokat vezetett be. Mindig elmondta, hogy sok tehetséges színész van a szakmában, de aki megbízható és akivel tényleg jó együtt dolgozni, abból kevés. Nemcsak azt tanította meg hogyan létezzünk a színpadon, hanem azon kívül hogyan viselkedjünk egymással és a többi kollégával. Folyamatosan figyelte, hogy a közösségben hogyan viszonyulunk egymáshoz és az év végén erről visszajelzéseket is kaptunk tőle. Egyénileg is sokat értékelt minket. Mondok egy konkrét példát magammal kapcsolatban. Nagyon hamar lángra lobbantam, ezért elmondta, hogy ilyenkor érdemes hármat visszalépnem, meg kell adnom a tiszteletet a másiknak. Ezekért a tanácsaiért nagyon hálásak vagyunk neki.

Mit gondolsz, mit láttak meg benned, amikor felvettek?

Nem tudom, ezt a tanárok is egy fokkal sejtelmesebben kezelik. Ehhez kell egy szakmai tapasztalat, hogy az ember lássa magát kívülről. Amit nagyjából tudok magamról, és Viktor is elmondta, hogy nagyon szeretek sokat beletenni a munka részébe. És ez egy konkrét szempont a felvételin is. Volt vagy húsz tanár, tehát minden diákra jutott legalább egy szempár, és figyelték, hogy ki hogyan dolgozott a felvételi négy napján. Aminek én személy szerint úgy mentem neki, hogy most itt van ez a lehetőség, minden mást ki kell zárni és csinálni kell. Abban bízom, hogy a munkamorálom és a munkamódszerem szimpatikus lehetett nekik.

A képzés alatt mi volt az a tévképzeted a színészetről, ami teljesen megdőlt?

Nem megdőlt, de erősen cikázik a fejemben, hogy a magánélet mennyire fenntartható a színház mellett. Azt hittem, majd, ha valaki, akkor én ezt jól fogom menedzselni. Aztán hamar jöttek a pofonok. Ettől függetlenül a jövőben törekedni szeretnék arra, hogy egészségesebb legyen az arány a munkám és a magánéletem között.

Voltak olyan meghatározó pillanatok, mondatok, amik az elmúlt két évből nagyon megmaradtak?

Sok ilyen van, alapdolgok is eszembe jutnak. Például, amikor elkezdtük a képzést, akkor nem tudom hány tanárral beszélgettünk a hajakról. Hogy mit jelenthet a színész frizurája. Például sokszor kaptam azt a visszajelzést, hogy az akkori hosszú hajam nagyon egy karakteres úrifiút jelent a színpadon és nehezen lehet bármi más karaktert belém látni. Javasolták, hogy kezdjek vele valamit. A másik, ami még eszembe jut, hogy merjünk rosszak lenni, mert csak akkor születnek jó dolgok, ha elmegyünk a falig. És nem baj, ha ez kínos vagy kellemetlen. Muszáj feszegetni a határokat, különben egy átlagos, semmilyen alkotás születik. Ezzel a mai napig küzdök. Félek kipróbálni nagyon szélsőséges dolgokat egy próbafolyamat alatt. És még egy, ami a tanáraimnak is feltűnt és beszélgettünk róla: a hasonlítgatás. A képzés alatt ismertem fel igazán, hogy mennyire függök attól, hogy a másik mit gondol.

Az egy nagyon nagy tanulság, hogy magabiztosabb legyek a saját ötleimben, merjem kipróbálni őket. Ne lépjek hátra csak azért, mert a másik valami mást mondott és akkor az enyém biztosan rossz. Valamiféle magabiztosságot ezzel kapcsolatban elkezdtem kapizsgálni, de még van vele feladatom. Közben ez ilyen kettős is, mert valamibe teljes mellszélességgel beleállok, de ez függ az adott pillanattól és az emberektől, akik éppen körbevesznek. A hozzám közel állók mellett nagyon szabadon merek alkotni, de a tanáraimmal már nehezebben osztom meg az ötleteimet, alájuk helyezem magamat. Ezen próbálok változtatni. Nem feltétlenül kell az a nagyon bensőséges viszony ahhoz, hogy kreatívan ötleteljek. Az nagyon sokat segített, hogy láttam osztálytársaimat, akik sokkal felszabadultabban dobálták be az ötleteiket a tanároknak. Ha túlzottan alázatos vagy, az a művészet rovására mehet.

Vannak példaképeid, akik inspirálnak a pályán?

Igen, Sacha Baron Cohen, akit már tizenéves korom óta követek. Az egész munkássága nagy hatással van rám. Az a provokáció, az a határfeszegetés, ahogyan ő csinálja, szerintem sehol nincs. Az áldokumentum műfaját képviseli, ami engem is nagyon érdekel. Szórakoztat, miközben erős görbe tükröt mutat a világnak. Ennek a formáját próbáljuk néhány barátommal megtalálni, mert szerintem itthon is lenne rá igény. És bár ő nem zenél, mint én, ezen a téren is sok inspirációt merítek a művészetéből.

Van olyan tulajdonságod – nem feltétlenül színészként –, amire büszke vagy?

Amire büszke vagyok, az okozza sokszor a legtöbb problémámat is, és ez az igazságérzetem. Komoly szabályok szerint élem az életemet. Egyrészt ez nagy hátrány is valahol, mert feszessé tesz, amitől néha nem annyira jó az aurám, de ennek köszönhetően tudok egyről a kettőre lépni. Ha ezek a kereteim nem lennének, akkor jobban kallódnék.

Azért ez még mindig jobb, mint amikor valakinek elfolyik az élete és harminc évesen eszmél rá, hogy mit is kellett volna csinálni.

Pont ezt szeretném elkerülni. Hogy ne legyen egy olyan napom se, ahol azt éreztem, hogy nem tettem semmit a céljaimért.

*Szvetics Artúr / Fotó: Szurmik Marcell*

És amire színészként büszke vagy?

Azt szokták mondani, hogy jó partner vagyok. Hamar fel tudom venni a másik hangulatát, ritmusát.

Miben érzed másnak a saját generációd színházhoz való viszonyát, mint azokét, akik húsz-harminc éve vannak a pályán?

Alapvetően azt érzem, ha mi, akik színházzal foglalkozunk, nem kezdünk el azon agyalni, hogyan szorítsuk minél jobban mai keretek közé a színházat, akkor el fogjuk veszíteni a fiatal nézőközönséget. Mondok egy példát. Idén tavasszal megnéztem a LL3t4rgIát (r.: ifj. Vidnyánszky Attila – a szerk.) a Vígszínházban. És onnan úgy jöttem ki, hogy valami ilyesmire kell törekednünk, de mellette fontos, hogy a hagyományos színház is megmaradjon. Az ilyen típusú előadásokkal fogják az alkotók behúzni a fiatalokat a színházba. Azoknak, akiktől távol áll a színház, az irodalom, sokkal nehezebb végig ülni egy Csehovot és értékelni. Kellenek olyan rávezető előadások, amik beszippantják az embert. Én is 15 évesen kezdtem el színházba járni, előtte unalmasnak tartottam. Azt tudtam, hogy színész szeretnék lenni, de mindig azt mondtam, hogy majd filmszínész.

Az első átütő élményem Pintér Béla és Társulata Vörös Törtfehér Méregzöld című előadása volt, amire az osztályfőnökünk vitt el. Akkor tapasztaltam meg, hogy a színházat lehet másképp, kicsit elborultan is csinálni. És szerintem erre nagyon nagy az igény. A mai fiatalok nem tudnak már explicit módon kapcsolódni a régi történetekhez. Például a Nolan-féle Odüsszeia lehet, hogy nagyon fel van hájpolva, de a nap végén mégiscsak egy háromórás Homérosz darabot néztél végig. És szerintem az ilyen alkotásokból fejlődik majd tovább a fiatalabbak ízlése is a mélyebb előadások felé. Mondjuk elmennek a Jurányiba megnézni az Egy őrült naplóját (r.: Bodó Viktor – a szerk.), amihez már egy fokkal bejáratottabb színházi embernek kell lenniük, hogy értékelni is tudják. És jó eséllyel öt év múlva rendszeres színházba járó emberek lesznek.

Az elmúlt években nem kevés nehézségen ment át a szakma. Téged mi az, ami optimistává tesz?

A tanáraim, akik már ebben vannak évek óta, jobban átlátják, én még nem annyira. Próbálom kizárni a politikát és abban bízni, hogy ha eleget dolgozom és folyamatosan csinálom, akkor az kifizetődik. Ezért legyen bármilyen nehézség, ha erre fókuszálok, akkor remélhetőleg előbb-utóbb ott leszek, ahol lennem kell. Ha pedig valamiért mégsem működik majd, akkor muszáj több lábon állni és nyitni másfelé.

Most egy picit tekintsünk el a színháztól. Ha jól tudom, rappelsz is, a Cent Grál nevű formációban. Ez hogyan és milyen célból alakult meg?

Ezt az egyik legjobb barátommal, Marinka Móriccal kezdtük el még a gimiben. Beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne zenélni és akkor egyik nap elkezdtük. Azt tudtuk, hogy minél szabadabb dolgot szeretnénk létrehozni, a hülyeségből valami igényeset. Zenei téren az egyik legnagyobb inspirációm a Bëlga volt. Az első számunkat még az osztályteremben vettük fel. Az is felmerült, hogy ebből lehet, nem lesz semmi, de mindig is nagyon szerettük volna, hogy működjön. A lehető legigényesebben. Otthon van egy stúdióm, ami folyamatosan bővül. Móric is színésznek tanul, de jó lenne, ha a zene megmaradna, mert ez teljesen a miénk. Szabadon alkothatunk.

Meg említetted a több lábon állást, akkor ez végül is már megvalósult valamilyen szinten.

Igen, és idén kezdett kikerekedni, hogy erre talán igény is van. Most nyáron egész sok koncertünk volt, a Sziget Fesztiválra is meghívtak. És sikerült összehozni a színészetet és a zenét, leforgattunk egy félórás kisfilmet, amiben a mi számaink vannak. Ez jó eséllyel idén ősszel, de inkább tél elején lesz látható a YouTube-on. Sok bennünk a harag a hazai rap- és popszakma ellen, sokan butításra használják ezeket a műfajokat, ami nagyon dühítő. És erre próbáltam ráhúzni korábban a példaképemként említett Sacha Baron Cohent is, aki szórakoztatva tanítja az embereket. Valami ilyesmi lenne a célunk.

Visszatérve a színházhoz: melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?

Széles skálán mozgok ilyen téren. Szeretem az igényes musicalt, de színészként most tapasztaltam meg először, hogy mennyire jó egy drámát az elejétől a végéig végig vinni. Platonovot játszottam az egyik vizsgánkon, és ez a műfaj egészen más karakterépítést igényel, mint mondjuk egy vígjáték. A vígjátékhoz nem feltétlenül kell nagyon mélyre ásni magunkban, a végeredmény sokkal inkább azon múlik, mennyire tud kreatív, ötletes, felszabadult és vicces lenni a színész. Egy drámánál többet számít talán, hogy milyen érzelmeket tudok kihozni önmagamból. Ezektől picit ódzkodtam korábban, de ez most megváltozott. A következő évadot úgy fogom elkezdeni, hogy nagyon éhes vagyok mindenre. A vicces szerepek közelebb állnak a szívemhez, de alapvetően mindenféle műfajban szeretném kipróbálni magamat.

Van olyan könyv/film, amit szívesen látnál színpadon? Akár úgy is, hogy szerepelsz benne?

Lehet, furcsán hangzik, de eljátszanám a Barbie (r.: Greta Gerwig – a szerk.) című filmből Kent. Nagyon jó dalok vannak a filmben. Tudnék izgalmasabbakat is mondani, de nemrég néztem újra, és pont az jutott eszembe, hogy mennyire jó lenne színpadra vinni. De azért mondok egy komolyabbat: Yorgos Lanthimos legutóbbi filmje, a Bugonia. A rendező összes filmjét nagyon szeretem, és ez a mostani szerintem megállná a helyét színpadon is.

*Szvetics Artúr / Fotó: Karácsony Nikolett*

A következő évadban a Vígszínházban láthat a közönség, mesélsz egy picit az előadásról?

Sokat nem árulhatok el, de annyit igen, hogy a Két hétfő emléke című előadásban játszom majd, amit Fehér Balázs Benő rendez. A bemutatója pedig október elején lesz. Egy nagyon izgalmas Arthur Miller regény és már nagyon várom! A lehetőségért pedig elképesztően hálás vagyok!

Van olyan alkotó, akivel szívesen dolgoznál együtt a jövőben?

Sokan ilyen van. Például Pintér Bélával nagyon szívesen, mégiscsak az ő előadásának köszönhető, hogy erre a világra rákaptam. Színészek közül Ötvös Andrást mondanám. Amilyen szabadsággal létezik, abból nagyon sokat szeretnék lopni, az energiáiból. Illetve ifj. Vidnyánszky Attilával, pont amiatt, amit említettem, hogy nyit a fiatalok felé. Ez nagyon szimpatikus. Azt érzem, hogy valami hasonlót gondolhatunk arról, mi lehet a színház jövője.

(Borítókép: Gordon Eszter)