„Folyamatosan felül kell vizsgálni, hogy merre tartunk”

A világon a legegyszerűbb és a legbonyolultabb. Talán így tudnám a legrövidebben megfogalmazni, mi az, hogy párkapcsolat. Sok a kérdés és nincsenek mindig válaszok, de ez nem biztos, hogy baj. Szerintem amúgy is fontosabb, hogy legyenek kérdéseink, a többit majd az élet alakítja. Az Ami köztünk van interjúsorozatban három rendhagyó film segítségével járok körbe ezek közül néhányat. És ha már párkapcsolat: úgy éreztem, fontos, hogy egyszerre halljam a női és a férfi oldalt is. Elsőként Kozma Veronikát és Ionescu Rault kérdeztem.

Évente számos romantikus film lát napvilágot, és annyira kevés köztük az olyan, ami legalább egyszer meglepi a nézőt. Szerencsére A világ legrosszabb embere (rendező: Joachim Trier, 2021) nem tartozik közéjük. Őszintén beszél a mai harmincasok útkereséséről, bizonytalanságáról és arról, milyen könnyű elveszni a túl sok lehetőség között.

Szerintetek a túl sok lehetőség szabadságot ad vagy inkább megbénítja a párkeresést?

Kozma Veronika: Szerintem a különböző társkereső appok pont, hogy megbénítják. Picit ilyen húspiac jellege van. És fontos a személyes a jelenlét, online véges, hogy mit tudsz meglátni a másikban. De Budapesten rengeteg ingyenes programlehetőség van, ahol sok olyan emberrel találkozhatsz, akiknek hasonló az érdeklődési köre. Ez szerintem óriási szabadságot ad.

Ionescu Raul: Igen, viszont a dating appok arra jók, hogy az intenció rögtön világos. Az élet nyilván organikusabban kiadja, hogy a másik mennyire érdeklődik irántam, de mondjuk egy nálam szorongóbb embernek segítség lehet, hogy van egy alapvetés – párt keresek –, amiről már nem kell beszélni. Ez felszabadító azoknak, akik nehezebben ismerkednek a való életben. Offline mindenesetre kevésbé lehet hazudni, ha görcsben vagy, az is azonnal olvasható a másik számára.

Elég sok Julie (Renate Reinsve) szaladgál a világban. Érdekelne, hogyan látjátok a döntéseit, mi az, amit másképp csinálnátok a helyében?

K. V.: A film több olyan helyzetet felmutat, hogy a közte és Axel (Anders Danielsen Lie – a szerk.) között lévő korkülönbség nem lenne probléma, de érződik, hogy valami nem stimmel. És nem véletlen, hogy egy másik srác felkelti az érdeklődését. Majd nem indokolja meg az Axellel való szakítást, hanem egyszerűen véget vet neki. Már az, hogy ha felmerül benned, hogy egy másik élet lehetősége jobb lehet, az már szerintem elég ok arra, hogy feltedd a kérdést: jó nekem az, amiben éppen vagyok? Szerintem jól döntött, mert felismerte, hogy az élete nem abba az irányba haladt, amit Axel szeretett volna. Viszont a másik sráccal (Herbert Nordrum – a szerk.) való szakításnál már látszik, hogy szintet kellene lépnie, de nem tud. Bele kellene állnia valamibe. És a vele való szakítás már nem biztos, hogy jó döntés a részéről –, nekem erre utal az is, ahogyan a film végződik.

I. R.: Szerintem ez a második kapcsolata eleve rossz helyről fogant. Az soha nem jó egy friss kapcsolatnál, ha még megvan az előző. Nem a moralizárásra akarom kihegyezni, de diszfunkciókat helyez az új kapcsolatba is, ha hűtlenségből indul.

Nem hiába mondják, hogy jó, ha a szakítás után eltelik egy kis idő, amíg belevág az ember egy újba.

I. R.: Igen, és pont ezért fura, hogy bejár a volt barátjához a kórházba. Ezt jól csinálja a film, picit kényelmetlen nézni. Alapvetően érthető, de közben mégsem.

K. V.: Nekem nagyon más érzésem volt ezzel kapcsolatban. Összekapcsolódott az apa képpel. Szerették egymást, sokáig együtt voltak és ez a férfi most haldoklik. Megöregszik. És a nő mégis hűséges hozzá, elkíséri az utolsó útjára. Persze abban igazatok van, hogy valahol furcsa, de mégis szép. Mint ember az emberhez, hű maradt.

Mintha ma már nem az lenne a probléma, hogy benne maradunk egy rossz kapcsolatban, hanem hogy nem maradunk benne elég ideig. Ti melyiktől féltek jobban: benne maradni, nem tudva, hogy vezet-e bárhova is vagy kilépni, kockáztatva, hogy az volt az igazi?

K. V.: Az utóbbi. Félek attól, hogy túl sokáig keresek és egyszer csak ott vagyok 35-40 évesen, és leszűköl azoknak a köre, akik közül választhatok. És macskákkal öregszem meg. Van egy ilyen rémképem. Vagy sokáig mondogatom, mint a filmbeli Julie, hogy nem akarok gyereket, majd eljutok oda, hogy mégis, de már nem lehet. Persze erre ma már több megoldás létezik.

I. R.: Szerintem ez a félelem pont annak a termőtalaja, hogy benne maradsz valamiben, ami nem jó.

K. V.: Igen, az egyik végletből a másikba lök át.

I. R: Az biztos, hogy a nők ezt a fajta szorongást másként élik meg, mint a férfiak. De közben meg az idő kegyetlen múlásában, ha görcsösen ragaszkodsz valamihez, akkor nem azzal akadályozod meg, hogy felismerd: ebbe már nem kellene kapaszkodni? Ezért inkább attól tartanék, hogy benne maradok valami rosszban. Pontosabban ebben van tapasztalatom. Mindig eggyel tovább maradtam benne, mint ami elegáns lett volna. De ha valami nagyon diszfunkcionális, abból szerintem ki kell lépni.

K. V.: Szerintem ehhez viszont kell az önismeret, hogy őszinte legyél önmagadhoz, és újra és újra feltedd a kérdést: “jó-e ez így nekem?”, működik-e az, amiben vagyok? Párként is folyamatosan felül kell vizsgálni, hogy merre tartunk.

I. R.: Szerintem is bele kell tenni a munkát, csak érezni kell, hogy mikor érdemes és mikor nem. Addig legyen együtt két ember, amíg jót csinálnak egymással, amíg van egy közös teherviselés. Ez sokszor azt jelenti, hogy nem teljesen egális. Egyszer a másik dől jobban, egyszer meg én, mikor kinek van szüksége arra, hogy megtartsák.

A film folyamatosan játszik azzal a gondolattal, hogy több élet is lehetséges, a választás rajtunk áll. Tényleg mi választunk vagy a mintáink, személyiségünk előre determinálja, hogy végül milyen kapcsolatban kötünk ki?

K. V.: Szerintem ezek a minták vannak és működnek, de abban hiszek, hogy rajtunk áll, hogy ezt megtörjük-e. Hogy ne egy ösztönös, transzgenerációs minta irányítsa az érzelmi világunkat, meg kell ismerni és át kell alakítani őket. Ez mindenkinek az egyéni felelőssége. Én is járok terápiába és sokat segített abban, hogy a berögződéseimet átalakítsa. Nem volt hitem és bizalmam abban, hogy tudok működni egy jó párkapcsolatban. A párom is rengeteget segített. Most már hiszem, hogy felül lehet, és felül is kell írni ezeket a mintákat.

I. R.: A rövid válasz, hogy is-is. Azért volt olyan, hogy apám szavait hallottam vissza magamtól, miközben veszekedtem. Tehát találtam már magam olyan konfliktushelyzetekben, mint amit gyerekként láttam a szüleimnél.

Volt olyan párkapcsolati döntésetek, amit megbántatok és a mai napig bennetek van, hogy másképp kellett volna?

K. V.: Amikor belementem olyan párkapcsolatokba, amiknél, ha hallgattam volna a megérzéseimre, akkor nem megyek bele. Magamnak és a másiknak is ártottam.

I. R.: Nem bánok semmit sem alapvetően. Persze sokat hibáztam, sok embert bántottam meg, de nincs olyan, akivel ne tudnánk egymás szemébe nézni. Azért nem bánom ezeket a történeteket, mert azzá tettek, aki most vagyok. És most eléggé kedvelem ezt a valakit.

A film a mai városi harmincasok önmegvalósítását és túlbonyolított kapcsolati helyzeteit mutatja be, hol humorosan, hol fájdalmasan őszintén. Szerintetek ennek a túlbonyolításnak van bármi köze ahhoz, hogy ma sok minden – köztük a kapcsolataink is – kicsit fellazultak?

K. V.: Ezek sokszor abból adódnak, hogy az adott ember sem tudja, mit akar. Nem hoz döntést, csak sodródik. Valahogy azt érzem, hogy nem jut idő arra, hogy leüljünk és végig gondoljuk, mit szeretnénk. Nagyon eltávolodtunk a belső, intuitív kommunikációtól önmagunkkal. Nem hagyunk időt arra, hogy picit megálljunk. Nem merünk kérdéseket feltenni magunknak, és aztán türelmesen megvárni, hogy a halk, belső érzéseink, megérzéseink válaszoljanak. Felszínesnek érzem a kapcsolódásokat, de hogyan tudnánk másképp kapcsolódni, ha saját magunkkal is felszínesek vagyunk? Rengeteg fájdalmat és meg nem értettséget okozhatunk így egymásnak is, magunknak is.

I. R.: Igen, de közben fiatalon az is a része az életnek, hogy ezeket a helyzeteket megismerd. De olyan értelemben összefügg a túlgondolással, amit Veronika is mond, hogy kevés az olyan pillanat, amikor leülünk és átgondoljuk, hogy mit is érzünk. Amikor jól tudjuk regisztrálni a saját gondolatainkat. És szerintem ez úgy függ össze a túlgondolással, hogy az sosem egy jelen idejű dolog. Mindig máshol jár az agyad közben, nem a jelenben vagy. Most például eljárok futni, ami nagyon jó arra, hogy átgondoljam a dolgaimat, régen pedig meditáltam. Mindenkinek meg kell találnia azt, ami működik, hogy békében legyen saját magával.

(Fotók: Karácsony Nikolett)