„Valami reménytelenségben adok egy esélyt valaminek, ami szokatlan”

A világon a legegyszerűbb és a legbonyolultabb. Talán így tudnám megfogalmazni, mi az, hogy párkapcsolat. Sok a kérdés és nincsenek mindig válaszok, de ez nem biztos, hogy baj. Szerintem amúgy is fontosabb, hogy legyenek kérdéseink, a többit majd az élet alakítja. Az Ami köztünk van interjúsorozatban három rendhagyó film segítségével járok körbe ezek közül néhányat. És ha már párkapcsolat: úgy éreztem, fontos, hogy egyszerre halljam a női és a férfi oldalt is. A sorozat második részében Tabajdi Anna és Andrassew Milos Fülöp válaszolt.

Pár éve még elképzelhetetlennek tűnt az a helyzet, amelyet Spike Jonze az A nő (2013) című filmben megjelenített. Ma már sokak számára az AI jelenti az állandó kapcsolódást a mindennapokban, miközben a valódi emberi kapcsolatok ritkulnak, vagy akár teljesen ki is kopnak. Hogy ennek milyen következményei lesznek hosszú távon, egyelőre csak találgathatunk, de biztos, hogy már most átalakította a párkapcsolatokról való gondolkodásunkat.

Szerintem annyi párkapcsolati kifejezés, mint most, soha nem keringett a köztudatban. Ghosting, situationship, friend zone és még sorolhatnám. Nektek mi volt eddig a legextrémebb, amivel találkoztatok?

Andrassew Milos Fülöp: Szerintem ezek a fogalmak mind segítő szándékúak. Megkönnyítik a megértését, hogy mi van két ember között. Sok a negatív példa ezekkel kapcsolatban, de az új fogalmak is csak segítenek meghatározni, hogy mit akarok tőled és te mit akarsz tőlem. Az egyetlen extrémebb kifejezés a példák közül talán a situationship, ami arról szól szerintem, hogy két ember együtt szeretne lenni a lehető legnagyobb definiálatlanságban.

Tabajdi Anna: Nekem az összes extrém, de ilyen szempontból én nagyon öreg lelkű vagyok. Sokáig nem értettem, hogy mit jelentenek, utána kellett néznem. Az a tapasztalatom, hogy többször károsabb bekategorizálni egy kapcsolatot. Bizonyos fázison túl kell, de ha ez nem magától történik, az hosszú távon nem egy jövedelmező kapcsolat. Ez attól függ, hogy mi a cél, mit szeretnék a másik embertől. Abban egyetértek Fülöppel, hogy néha felszabadító tudni, hogy mihez tartsa magát az ember, csak mindet ilyen kiskapunak érzem. És szerintem az is érdekes, hogy miért van szükségünk folyamatosan definiálni egy kapcsolatot? Régebben erre talán nem volt akkora igény, mert az ismerkedés 2-3 évig tartott és ez teljesen normális dolog volt.

Kétféle teória terjed a social media kapcsán: most könnyebb ismerkedni mint előtte, a másik pedig, hogy sokkal magányosabbak vagyunk miatta. Melyikkel tudtok inkább azonosulni?

T. A.: Ebben is régivágású vagyok, alkalmatlan vagyok kommunikálni online felületen. Fontos, hogy lássam az embert, aki velem szemben ül, lássam a reakcióit, lássam a szemét, érezzem az illatát. Vannak hasznos oldalai, ha nem tudunk sűrűn találkozni, de a lényegi részét nem lehet ezen keresztül pótolni. Legalábbis magamat alkalmatlannak találom erre.

A. M. F.: Ez egy izgalmas kérdés. Van egy barátom, aki egy nyugdíjas otthonban él és együtt van valakivel, aki egy másik nyugdíjas otthonban él sok száz kilométerrel távolabb. Ők online tartják a kapcsolatot, nem találkoznak. Idősek és másképp lehet, hogy elmagányosodnak, így viszont meg tudják beszélni, hogy mi történik a világban. Viszont bennük ott van annak az alapvető értéke, hogy hogyan kell kapcsolódni. De ránk, akik már ebben nőttünk fel, szerintem már károsan hat. Szerintem is van hasznos oldala, de nagyon torzít, hogy mindent látok. Torzítja a nőkről és a férfiakról alkotott képünket. Magamon is érzem ennek a veszélyét. Mindig van másik ezermillió férfi és nő a látóteremben, aki vonzó lehet. Ez irreális képet teremt. De közben meg tény, hogy világokat nyit ki. Az csodálatos, hogy ha van valami, ami nagyon érdekel, akkor összehoz hasonló érdeklődésű emberekkel, például.

Tabajdi Anna és Andrassew Milos Fülöp

Mi az, amit a párkapcsolat területén szerintetek a legnagyobb kihívásként él meg a generációtok?

A. M. F.: A cserélhetőséget. Nem állítom, hogy régen könnyű volt elköteleződni, de ma egy kattintásra van a másik ember. Nem vagyok rákényszerítve, hogy elköteleződjek. De közben az is egy szép dolog, hogy a kezünkbe kerül ennek az érzelmi döntése. Meg kell hoznom a döntést, hogy nem állok tovább.

T. A.: Szerintem a hosszú távú elköteleződés. Régóta olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik szakmabeliek és nálunk szerintem duplán fel van fordulva a kapcsolódási háló. A mindennapos munkánk része, hogy kapcsolódjunk emberekkel. Más keretek között működik, mint például vidéken, ahonnan jövök. Mások az impulzusok, mert a többség a magánéletében éli meg őket, nekünk pedig ezzel kell dolgozunk. Alapvetően nehéz dolog, hogy gyorsan beleszeressünk és kiszeressünk a másikból.

A. M. F.: Ezzel vitatkoznék, szerintem ez túl van misztifikálva. Mindenki ebből él, ha bemész egy munkahelyre, szimpatikus akarsz lenni, jól akarod érezni magad és kapcsolódni akarsz emberekkel.

T. A.: Persze, ez mindenhol így van, csak nálunk szerintem ez felfokozottabban működik. De pont emiatt érzem azt, hogy majd, ha később ott tartok, nehéz lesz meghozni a döntést, hogy valaki mellett elköteleződjek. Mert ez egy döntés, aminek felelőssége és következményei vannak. És már most érzem, hogy ez nagyon nehéz lesz. Bár szerintem ez minden generációnak mindig nagy kihívás volt, de talán mi ebben kicsit már gyengébbek vagyunk vagy nehezebben adjuk a fejünket ilyen döntésekre.

A. M. F.: Meg a közbeszédünkben is normalizálódik az, hogy jól vagy egyedül. Egy individualista társadalomban élünk.

T. A.: Közben meg az ember egy társas lény. Ha valamiben meg tudunk egyezni, az az, hogy mindenkiben benne van az igény, hogy találjon maga mellé valakit. De ez nem zárja ki azt, hogy egyedül ne lehetnék jól. Máris rosszul vagyok a közhelytől, hogy ezt kimondom, de tényleg azt az embert kell megtalálni, aki mellett a legjobb önmagad vagy. Akkor talán mindkét igény kielégítődik: a függetlenség érzése megmarad, és megszűnik a magány. Ez nagyon nehéz, pedig egyszerűnek tűnik.

A. M. F.: Hát, meg egy hétig, egy hónapig a legjobb arcomat tudom mutatni. Azért egy év után már kibukik, hogy amúgy nem bírom elviselni, hogy a másik előbb szórja a müzlit és utána a tejet. Értem, amit mondasz, de az a veszélyes az elköteleződésben, hogy amíg csak ismerkedünk, könnyen tudjuk prezentálni, hogy izgalmas, amiben élünk.

Rákanyarodva a filmre: ijesztő képet fest a párkapcsolatokról, és tulajdonképpen az AI megjelenésével Spike Jonze filmje a valóságunkká vált. Nem fogok hazudni, megkérdeztem a Chatgpt-t, hogy mi az első mondat, ami a filmről az eszébe jut. Ezt írta: „Az intimitáshoz nem feltétlenül testre, hanem egy olyan közös érzelmi hullámhosszra van szükség, amelyben a másik fél képes tágítani a saját belső világunk határait.”

A. M. F.: Egyetértek ezzel az állítással. A filmben azt követjük végig, ahogyan Theodore (Joaquin Phoenix – a szerk.) élete válságban van, de aztán valakitől jobban lesz. Veszélyes így fogalmazni a kapcsolatokról, mert tárgyiassá válnak, a kapcsolatainkat pedig nem szabad ilyen módon használni, de ebben az esetben egy tárgy segít ennek az embernek. És ezt nem lehet tőle elvenni. Fontos, amit az intimitásban a testünkkel kommunikálunk, de az is csak egy kommunikáció. Szerintem az intimitás sokkal inkább egy kommunikációs tér, ahol szabad tudsz lenni. Egy nagyon erős és pontos nyelv. Nincs kétségem afelől, hogy van intimitás testiség nélkül.

T. A.: A film szerintem nagyon metaforikus. Ha elfogadjuk, hogy ez egy példázat, akkor megszűnik az ódzkodás attól, hogy egy férfi egy mesterségesen létrehozott hangba szerelmes. Bennem kivált egyfajta ellenérzést. Abszolút valós, amiről a film beszél. Én is egyetértek ezzel a mondattal.

Tabajdi Anna és Andrassew Milos Fülöp

El tudnátok képzelni, hogy x csalódás után egy alternatív megoldást találjatok a párkapcsolatra? Akár olyan formában, mint Jonze főhőse?

T. A.: Egyszer forgattam egy kisfilmet, egy áldokumentumfilmet, amiben egy lány szerelmes egy békába. Nagyon beleástuk magunkat a témába. Össze is gyűjtöttek különböző érdekes házasságokat a nagyvilágból és volt mindenféle, kecske, Eiffel-torony, guminő stb. Rengeteg megoldás létezik. Muszáj volt eljátszanom a gondolattal, hogy hogyan alakul ki egy ilyen vágy az emberben. Például a lány, akit játszottam, őt elhagyta az édesanyja a nővérével együtt, az apukájuk egyedül nevelte őket. Egy pszichológus is nyilatkozott ebben a filmben és beszélt a megküzdési stratégiákról, amikbe egy ilyen lelki defekt után kapaszkodhat az ember. Tehát ezek létező dolgok, de remélem, hogy nem fogok akkorát csalódni a világban, hogy egy ilyen alternatív megküzdési módszert válasszak.

A. M. F.: Alapvetően használom az AI-t, de nyilván megszűröm, amit ír. Viszont jelenleg nem tudom elképzelni, hogy vele éljek. Viszont milyen érdekes ez a tündérmese, mennyire benne van a közös tudatunkban, mármint a hercegnő és a béka. Valami reménytelenségben adok egy esélyt valaminek, ami szokatlan.

Meg egy picit talán arról is szól, hogy az ember arra született, hogy érezzen.

T. A.: És ez visszakapcsol az előző kérdéshez. Mennyivel fontosabb, hogy lelkileg vagy mentálisan kapcsolódni tudj valakihez.

Felmerül a kérdés, hogy nevezhető-e egy ilyen kapcsolat valódinak? Vagy nézhetjük onnan is, hogy valakit pont ez ment meg a magánytól és a depressziótól.

A. M. F.: Szerintem nincs jogunk beleszólni abba, hogy kit mi ment meg a magánytól. A magány a legveszélyesebb dolog. Ha valaki ebben talál kiutat és nem tesz kárt a világban, azt nekem nem dolgom megítélni.

T. A.: Azt nem tudom, hogy hosszú távon lehet-e megoldás. Mert egy krízishelyzetből való kilépéshez lehet segítség. De nem tudnám személyként definiálni a mesterséges intelligenciát.

Ha egy ismerősötök kijelentené, hogy ebben, mármint a mesterséges intelligenciában találta meg élete szerelmet, megijednétek vagy – mivel ez ma már egyre elterjedtebb – elfogadnátok?

A. M. F.: Ezt a kérdést már nagyon vártam. Alapvetően, ha kijelentené, hogy megtalálta élete szerelmét, már akkor megijednék. Erre mi a fedezet? Egy élet. Ha 25 éve együtt vannak és ezt mondja, akkor elhiszem. De ha most az Anna betoppanna és azt mondaná, megtalálta élete szerelmét, hát nem tudom, mit mondanék.

De ha az, mondjuk, az AI lenne?

A. M. F.: Kíváncsi lennék. Nem zárkóznék el tőle, meg akarnám érteni. De egyébként nagyon hasonló módon, mintha egy emberbe szeretett volna bele.

T. A.: A filmmel kapcsolatban volt bennem egy blokk, mert annyira abszurd. De nagyon megható volt, amikor a főszereplő bemutatta a barátainak a „nőt” és elmentek együtt piknikezni. Hát igen, az elfogadás. De a való életben megijednék, nyilván a segítőszándék merülne fel először bennem.

A sorozat első része: “Folyamatosan felül kell vizsgálni, hogy merre tartunk”

(Fotók: Karácsony Nikolett)