„Ahol rossz, onnan muszáj elmenni” – interjú Gellért Dorottya színésznővel

Merész, szabadszájú, határokat nem ismerő. Talán így jellemezném az amerikai beatnemzedéket. A nemrég alakult SICC Production a világon elsőként vitte színpadra Jack Kerouac és William S. Burroughs az És megfőttek a vízilovak… című regényét Sas Zoltán rendezésében. A sokunknak ismerős kapcsolati - és baráti dinamikákból egy megrázó történetet rajzolódik ki. Bennem több kérdés is feszengett az előadást követően, ezekből néhányat az egyik főszerepet alakító Gellért Dorottya színésznőnek tettem fel.

Mi volt a fő motiváció, amiért elkezdtetek ezzel a regénnyel foglalkozni?

Nekem az a benyomásom, hogy ez a regény kicsit egy hímsoviniszta őrület, hogy mi fogta meg Sas Zolit benne, azt pontosan nem tudom. Engem az fogott meg, hogy vele dolgozhatok. Bíztam benne, hogy át fogja gyúrni a történetet, aktualizálja, komplexebbé, azonosulhatóbbá teszi, és így is lett. Eleve a két női figura említés szinten van benne a regényben, igazából Zoli írta meg őket, nélkülük azt hiszem, morálisan problémás lett volna megcsinálni.

Mennyire tudtál azonosulni a történet szereplőinek problémáival?

A darab egy kis közösség, egy kommuna utolsó két napját dolgozza fel, néhány fiatal srác és lány közös életének összeomlását. Az az ideájuk, hogy közösen, magántulajdon és intimszféra nélkül, az általános társadalmi konvenciók teljes elutasításával, a rendszeren kívül kell létezni, de aztán szembejön a valóság, és felőrlődnek ezek a testvéri, szeretői viszonyok. Kicsit olyan ez, mint amikor gimi végén elképzeled, hogy milyen jó lenne örökre együtt élni a legjobb barátaiddal. Csak ezek a srácok ezt tényleg ki is próbálják.

Az eredmény pedig katasztrofális. Én Janie-t alakítom, aki már nagyon szenved ebben a közegben és a kapcsolatában is. Egy fröccsöntő gyárban dolgozik, más világból jön, mint a csapat nagy része, akik értelmiségiek. Talán éppen ezért ő az első, aki aztán képes kiszakadni ebből a mérgezővé vált közegből. Szerintem sokunknak megvan az az élmény, hogy milyen egy olyan párkapcsolatban lenni, amikor már nem tudsz hatni a másikra, még próbálsz energiát fektetni bele, de az valami láthatatlan helyre elfolyik, és már betegesen fáradtnak érzed magad. És hogy ebből a helyzetből mennyire felszabadító kilépni.

Számodra mi volt a legnehezebb kérdés, amivel a próbák során szembesültél?

Ez a társaság olyan, hogy a két lánynak itt kuss a neve. Vagyis nem, mert beszélnek, csak mindegy, hogy mit mondanak. Színészként nyilván az egy nehéz feladat, hogy egy ennyire elnyomó, ennyire múltszázadi, ennyire durván férfiközpontú közösségben is érvényes pillanatokat kell találni, igazságokat, amik nemcsak annyiról szólnak, hogy milyen bunkók velem ezek a csávók. Miközben persze az sem egyszerű csak szimplán emberileg, hogy hosszú hetekig ebben a mindsetben vagy, ezek a toxikus dumák, vélemények, gondolatokat uralják a mindennapjaidat. Persze leválasztja az ember a munkát a valódi életéről, de nyomasztó tud lenni akkor is.

Jó, hogy ennyi humor van a darabban, mert alapvetően egy baromi szomorú történetet látunk. Te milyennek látod ezt a lányt, akit megformálsz?

Ő az, aki elkezdi kivonni magát bizonyos szituációkból, számonkér, elutasít dolgokat. Sokáig nem szerettem Janie-t, mert azt éreztem, hogy egy agresszív tankot játszom, hogy folyton csak kiabálok, minden megszólalás indulatból jön, és hogy ezzel nem lehet majd menni. Aztán Zoli azt mondta, hogy a néző ezzel az indulattal fog tudni a legjobban azonosulni, mert az ő igazsága, az ő világlátása van talán a legközelebb hozzánk. És akkor rádöbbentem, hogy eddig a darabot verbálisan uraló férfiszereplők szemén keresztül láttam magam, mint Janie. Ez akkor megfordult, és megnyugodtam. De ennek a lánynak is vannak súlyos vakfoltjai, hibái, durvaságai. Elég homofób például, ami azért is fontos, mert a darab egyik központi történetszála, hogy a főszereplő fiú képtelen elfogadni önmagát, pedig rajta kívül mindenki tudja már róla, hogy meleg.

Van olyan személyes tapasztalatod, ami segített megérteni Janie döntését?

Egy ideig csak a végső döntését tudtam megérteni és minden mást nem. Hogy elmegy, azt értettem, de hogy miért maradt ott ennyire sokáig, azt nem. Nagyon erős női minta a családomban, hogy ahol rossz, onnan el kell menni. Nagymamám felszolgáló volt a Fecske presszóban, és a ’60-as évek végén elvált huszonhét évesen két gyerekkel, ilyet akkoriban nem gyakran csináltak a nők. Anyám egy öntörvényű és szabad ember, mindig otthagyta a számára megalázó élethelyzeteket. Velem eddig úgy volt, hogy a döntés előtti felismerés napjai, azok valami furcsa inspirált állapotot adtak. Van valami különös szupererő, ami ilyenkor megszállja az embert, hogy menni kell. Ezt ismerem.

Visszagondolva, nekem olyan volt ez a 2 óra, mint egy generációs gyorstalpaló. Az összes olyan szorongás, ami ma egy fiatal felnőttet érinthet, megjelenik.

Az utóbbi években egyre nagyobb hangja van a generációmból jövő színházi alkotóknak és egyre nagyobb teret kapnak, teret követelnek maguknak. Ők beszélnek olyan dolgokról, amik engem is érintenek és inspirálnak. Például Tarnóczi Jakab Magányos emberek című rendezése volt az első ilyen élményem, hogy na, ezt így kell, vagyis így biztosan, hogy kell színházat csinálni. Vagy Gálhidy Sára előadása jut most eszembe, A férfi hirtelen elkomorodik, a nő fázni kezd, nem ölték hát meg magukat. Vagy a Hisztéria üzenőfüzete Regős Simontól, ebben dolgozom is. Nemcsak a történetek visznek magukkal, hanem ahogyan a színházzal foglalkoznak, ahogy helyzetekről, emberekről gondolkoznak, amit egy emberből látnak. És hogy ehhez hány ember munkájának összessége kell. Engem ez a csapatmunka lenyűgöz.

Miközben néztem a darabot, az jutott eszembe, hogy mennyire nehéz meghúzni a határainkat, főleg akkor, ha nincs egy biztos alap. És ezzel mennyire könnyű visszaélni. Eleve egy ilyen kommunában nagyon könnyen kialakul egyfajta függés.

Erről egy emlék jut az eszembe, nem tudom, hány éves lehettem, de már tudtam biciklizni, anyukámmal valami homokos lejtőn lefelé mentünk, és jött mögöttünk egy kocsi, mire anyukám rám kiabált, hogy húzódjak félre. Nyilván pont ezért nem voltam hajlandó félrehúzódni. A kerekem egyre mélyebbre süllyedt a homokban, dülöngéltem jobbra-balra, kacsázott a kerekem, az anyám és a kocsi sofőrje meg kórusban ordított, hogy álljak már meg, de bennem volt valami mély meggyőződés és persze dac is, hogy tovább tudok tekerni, nem fogok eldőlni, beesni a kocsi alá, és nem lesz baj. Pont azután estem el, hogy elment mellettem a kocsi. Anyám persze iszonyatosan leszidott, és fájt, hogy értem, hogy igaza van. De arra a hülye, makacs, dacos érzésre nagyon erősen emlékszem, hogy nekem senki ne mondja meg, hogy én mit tudok megcsinálni és mit nem. Egy kicsit sajnos most is ilyen vagyok.

A SICC Production eseményeit ezen az oldalon tudjátok követni.

(Borítókép: Szekeres Laura)