„Valójában kisfiúk vagyunk” – interjú Németh B. Kristóf színművésszel

Kb. egy hónapja néztem végig a Jurányi titkos termében, ahogyan négy férfi felpofozza egymást. Persze, csak játékból. Beszélgettek férfias filmekről, elmesélték szerelmi csalódásaikat, és még sok mást is csináltak, amikről azt gondolom: igen, ezek tipikus fiús dolgok. Döbrönte Zsófia, Juhász Maja és Gyárfás István alkotók előadása, a MEN, humorosan, de nagyon őszintén mutat meg valamit, amiről talán mindkét nem sokat gondolkodik, de keveset beszél és még kevesebbet kérdez. Az egyik szereplővel, Németh-B. Kristóffal beszélgettünk az előadás kapcsán többek között a férfivá válás nehézségeiről, Harcosok klubjáról, toxikus férfiképekről és Lőcs fesztiválról.

A leírásban azt írjátok, fél évig foglalkoztatok a férfiasság témájával. Többek között azzal is, hogy mitől férfi a férfi. Mire jutottatok?

Általános igazságot nem tudtunk megfogalmazni. Egyénileg, a saját férfiasságunk kapcsán viszont igen, ami benne is van a darabban etűdök formájában. Számomra világossá vált a próbafolyamat alatt, hogy nem növünk fel. Vagy csak nagyon lassan. Mindannyiunkból előjött a kisfiú, amint a férfi tematikát performatív helyzetben vizsgáltuk. Emellett sokat írtunk ebben a fél évben, férfiideálokról, a saját meghatározásunkról, hogy mit gondolunk magunkról, a csapat többi tagjáról. Ezek voltak a támpontok, de rengeteg anyagot gyűjtöttünk és nagyon sokat tréningeztünk. Egymásnak is tartottunk tréningeket a férfiasság témakörében.

Azt szabad tudni, hogy miről tartottál tréninget?

Az apaságot érintettem, az apához való viszonyt és a transzgenerációs problémákat. Illetve picit a toxikus maszkulinitást.

*Németh-B. Kristóf / Fotó: Karácsony Nikolett*

Honnan jött az ötlet, hogy ezt a kérdéskört feldolgozzátok?

Egy vizsga keretében kellett összerakni. A MEN tulajdonképpen Döbrönte Zsófi és Gyárfás István színházi alkotók Freeszfe vizsgája volt, közben pedig jött harmadik külső szemnek Juhász Maja (szintén színházi alkotó – a szerk.). Viszont klasszikus értelemben nem volt meg a rendező-színész leosztás, teljesértékű alkotóként kezeltek minket. Ez csodálatosan felszabadító volt, kíváncsiak voltak ránk, az egyéni megélésekre. Külön figyeltek arra is, hogy mindenki egyforma méretű feladatot kapjon.

A színdarab formáját tekintve olyan, mint egy házibuli. A nézőket is bevonjátok. Miért pont a házibulira esett a választásotok?

Sokat változott, hogy mi legyen az egésznek a kerete. Végül azért a házibulira esett a választásunk, mert ez a legalkalmasabb arra, hogy a nézőknek közösségi élményben legyen részük. Szerintem a színháznak ez is fontos feladata. Főleg mostanában hatványozottan igaz, hogy erre szükségünk van.

Van olyan buliélményed, amire emlékeztetett a próbafolyamat?

Persze! Még általánosból van egy társaság, csak fiúk, velük a mai napig visszatérő program, hogy nyaranta egy hétre összejövünk és lemegyünk a Balatonra. A program neve Lőcs fesztivál. A darabban abszolút érződik az a hangulat, amit ott szoktam érezni, a folyamatos kompetitív attitűd, az állandó versengés. Mindezt úgy, hogy egy nagyon összeszokott csapat vagyunk, figyelünk egymásra.

Nyilván ez minden előadásnál fontos, de ennél a darabnál gondolom erre fokozottan nagy szükség van. Mármint az odafigyelésre. A legutóbbi előadás elején konkrétan felpofoztátok egymást.

Izgalmas ezen a határon táncolni. Nem véletlenül töltöttünk együtt fél évet a bemutató előtt. Meg kellett ismernünk egymás korlátait, amiket a darabban mindig egy picit tágítunk. Az eddigi tapasztalataim alapján, nekem a jó színház fogalmához hozzátartozik, hogy a színész számára nem mindig kényelmes. Nyilván nagyon kell vigyázni és fontos a külső szem. A körülményeket kell megteremteni, hogy mindenki tudatosítsa magában: ez az előadás része, nem személyes pofozkodás.

Egy színdarab esetében ezt értem, de a való életben nincs külső szem. Lehet, csak én látom így nőként, de ez azért könnyen át is fordulhat valami komolyabb erőfitogtatásba. Alacsonyabb szinteken ennek már súlya van.

Nagyon veszélyes tud lenni, abszolút. Ehhez kapcsolódik, amiről korábban beszéltünk, a folyamatos versengés. Le tudom-e nyomni a másikat, itt is vékony a határ. De teljesen érthető, hogy ez kívülről ijesztően hathat vagy át tud váltani valódi verekedésbe.

A darab egyik pontján Bari István felhívja az apukáját és elég személyes kérdéseket/válaszokat hallunk a férfivá válásról. Nehezebb ma ez a folyamat, mint 20-30 évvel ezelőtt?

Amúgy minden előadáson más hívja fel az apukáját. Ódor Gergővel és Mendel Péterrel túl vagyunk ezen mi is. Nem mondjuk el nekik előre a kérdéseket, csak annyit tudnak, hogy este kilenc körül hívjuk őket és ki lesznek hangosítva, a nézők hallják őket. Visszatérve a kérdésedhez: biztos, hogy más. Régen több elfojtás, düh társulhatott a férfivá válás folyamatához, és mondhatjuk, hogy ez valamennyit változott, de közben meg annyira nem. Az elmúlt fél évben arról is beszélgettünk a darab kapcsán, hogy kinek milyen tapasztalata van akár érzésekkel, akár versenysportokkal vagy az iskolával kapcsolatban. Általános iskolában nem koedukált osztályba jártam, ami szinte felért a katonasággal, meg is őrültünk 5., 6. környékére. Nem annyira szélsőségesen, de a régi poroszos rendszer azért ma is tetten érthető bizonyos helyeken vagy a neveltetésben. Vannak hasonló megéléseink, amik a katonasághoz köthetőek. És nyilván trauma és trauma között nem lehet párhuzamot vonni.

Vannak olyan férfiszerepekkel kapcsolatos sztereotípiák, amik kihatnak az életedre vagy a karrieredre?

Persze, folyamatosan. Az egyik legnagyobb közhely a témában, hogy keménynek kell lenni, nem szabad sírni. De egy idő után az ember rájön, hogy ezek már nagyon elavult elvárások. És ezeket úgy tartjuk életben – mondjuk egy fiú közösségben –, hogy senki nem érzi magát jól benne. Mindenkinek szüksége van arra, hogy néha kicsit sírjon. És hiába mondjuk ma egy férfinak, hogy sírjál, nem fog. Mert ebben nevelkedett. Gyerekként arra emlékszem, hogy az ilyen helyzetekre nem volt forgatókönyvünk.

Talán a mai fiatalabb generációnál megfigyelhető némi változás, de alapvetően ma is él, hogy a férfi a domináns, az erős, a nő pedig ennek az ellentéte. A próbafolyamat során felmerült, hogy mi az egyenlőség. Azért bárhova bármikor kiállok, hogy egy nőnek nem ugyanannyi a fizetése, mint egy férfinak. Azzal viszont már nem értek egyet, hogy egy randin nem fizethetek. Tapasztaltam már olyat, hogy ezen egy nő megsértődik. Miközben ez lehet a részemről a szeretet jele. De ez nincs értékelve, hanem számon van kérve. És ez a része már nem az egyenlőségről szól.

Volt is olyan élményed, amikor úgy érezted, elvárják tőled, hogy kemény legyél, miközben belül teljesen mást éltél meg?

Persze. Egyedül voltam 2 agresszív férfival szemben a villamoson, akik először egy lányt piszkáltak, aztán nekem feszültek. Az jutott még eszembe, hogy lehet, nem is várnak el tőled semmit és az elvárások sokszor csak a fejünkben léteznek. Milyennek kellene lennem egy helyzetben vagy hogyan kellene viselkednem, ami férfiassá tesz? Valahol, ezek külső hatásból erednek, de ha nem tudjuk levezetni, szorongóvá tesznek.

A ti szakmátokban ezeket könnyebb kijátszani, mint egy olyan embernek, akinek nincs lehetősége ennyi érzelmet/helyzetet megélni. Nálad mi oldotta fel ezeket a szorongásokat?

Ez az előadás rengeteget oldott bennem. Voltak nagyon furcsa képeim arról, hogyan kell férfiasnak lenni, bizonyos értelemben ezek zsákutcák. Például, hogy a férfiaknak nehezebb, mint a nőknek. De szerintem ez is egy korábbi generációra jellemző felfogás. Magyarországon létezik a férfiaknál egy úgynevezett férfi búbánat, amire régen én is hajlamos voltam. Sok mindent validált saját magam számára, ami közben nem volt valid. Vagy különböző helyzetekben nagyon mások az elvárások. Legyél kemény, de érzékeny és figyelmes, és egyszer csak nem tudom, hogyan kell férfinak lennem. Ez okoz egyfajta elveszettség érzést.

Vagy mit hozol otthonról és kiválogatni, amit nem vinnél tovább, mert nem rólad szól. Ez a válogatás nekem viszonylag sokáig eltartott. Mindenképp a szüleidhez képest fogsz csinálni valamit. Vagy nem csinálni. De eljön az a pillanat, amikor már nem mutogathatsz a szüleidre. Egy ponton túl nem tudsz mást csinálni, minthogy szereted őket. Hiába nehéz és fájdalmas, magadat is ledarálod, rombolod, ha dühös vagy rájuk.

Ahogy mondtad, nálunk szerintem eléggé kijelöltek a keretek. Ha férfi vagy, akkor ilyennek kell lenned, ha nő, akkor meg olyannak. És ha jön egy felismerés, hogy ez nem biztos, hogy oké, akkor hirtelen marad egy üres felület, amit neked kell megtöltened valamivel. Ez nagyon nehéz.

Igen, és szerintem a düh is sokszor abból fakad, hogy akkor én most ki vagyok? Az idejét kell szerintem ennek meghagyni. A folyamat részeként nagyon össze lehet veszni a szüleiddel. De aztán valahogy érdemes kicsit megérteni őket, ami nem mindig könnyű. Amit te is kérdeztél, hogy milyen lehetett 20-30 éve a férfivá válás, nyilván nem tudom, de apukám sokat mesélt. Ha empatikus tudok lenni, akkor újra létrejöhet egy közös platform a szülőkkel, amihez képest te is könnyebben elkezded felrajzolni saját magadat újra.

Gyerekként azért sokszor azt látjuk, hogy anya és apa mindentudó. És később nehéz meglátni, hogy ők is emberek, akik a legjobb tudásuk szerint csinálták, amit csináltak.

Ha belegondolsz, nulláról kell felépíteniük egy embert. Ez elképesztően nehéz. Pillanatokon múlik, hogy borul az egész.

Kicsit visszakanyarodva az előadáshoz, ahogy gondolkodtam a kérdéseken, eszembe jutott az a mondat, hogy a nő nőnek születik, a férfi pedig férfivá válik. Ezzel mennyire tudsz egyetérteni, most, hogy több hónapig foglalkoztatok a témával? Hozzáteszem, azért ez a mondat nagyon leegyszerűsíti a nemi szerepeket, de lehet, van igazságtartalma.

Abban az értelemben van benne igazság, hogy egész eddigi életem során a nők legtöbbször érettebbek voltak, mint én. Az előadásban is erről van szó. Valójában kisfiúk vagyunk, abban érezzük jól magunkat, ha minél tovább kisfiúk lehetünk. Van ez a lehetőség, az előadás, amiben gyerekként játszhatunk végig, adott esetben egyáltalán nem provokatív módon, adott helyzetben pedig vállalva azokat az emberi dolgokat, amik a köztudatban mondjuk nem férfiasak.

Azt ugye tudod, hogy ezt a legtöbb férfi nem ismeri el? Mármint, hogy sokszor gyermeki módon viselkednek, reagálnak bizonyos helyzetekre. Esetleg bizonyos dolgokat nem tudnak jobban, mint a nők…

Ez nem egy előremutató férfikép. Neked mindent tudnod kell, te vagy a vezető és azokba a helyzetekbe is beleállsz, amikről fingod nincs. Mert ha kiderül, hogy nem értesz hozzá, akkor az egy gyengeség és nem vagy férfi. Ez valahol végtelenül szomorú. Szerintem ez is egyfajta férfimagány. Az előadás kapcsán beszélgettünk férfias filmekről, például a Harcosok klubjáról. Abban elhangzik egy mondat, ami szerintelhitetik velünk, hogy rocksztárok vagyunk, szuperhősök stb., aztán szép lassan rájövünk, hogy nem vagyunk azok. És elkezdünk iszonyatosan berágni. Kicsit ez jut eszembe erről, hogy ezt mutatni kell. A nővel, akivel együtt vagyok, elhitetem, hogy mindenható vagyok. De valójában arról szól, hogy egy csomó helyzetben nem hallgattak meg. És végre van egy ember mellettem, aki odafigyel rám és ezt az egészet ráöntöm. Kicsit tetszeleghetek a rocksztár szerepében. Ilyenkor persze felmerül a kérdés, ki miatt vannak ezek a komplexusok?

Sok minden elhangzott, van bármi, amire nem kérdeztem rá, de kikívánkozik?

Azt nem tudom, hogy mondtam-e az előadás elkészülése kapcsán, hogy ez miért jött létre? Alapvetően Zsófi és Isti találta ki, hogy szeretnék jobban megérteni a férfinemet, ez volt az egésznek az origója. Az, hogy ez megtörtént-e bennük, azt nem tudom. De remélem.

(Borítókép: Karácsony Nikolett)