„Nem konkrét helyhez kötődik az érzés” – interjú Szalay Bence színművésszel

Topofília, azaz helyszeretet. Így hívják, amikor bizonyos helyekhez érzelmileg kötődünk. Megkockáztatom – bár nem végeztem kutatást –, hogy ilyen mindenkinek van az életében. Amikor elsétálsz mellette és csak úgy özönlenek az emlékek. Vannak jól bejáratott helyek, ahova a beszélgetéseket szervezem, de az Ez az a hely… interjúsorozat két okból is rendhagyó. Egyrészt, most az interjúalany választ helyszínt, másrészt, nincsenek előre megírt kérdések.

Még egyetemista volt, amikor eljátszotta A Viszkis főszerepét és az egész ország megismerte a nevét. Szalay Bence azóta is aktív szereplője a hazai filmes- és színházi világnak. Vele zárom az Ez az a hely… sorozatot, amiben többek között mesélt a nyolcadik kerülethez fűződő viszonyáról, egyetemi éveiről és a Manyiról. Meg persze arról, mit jelent neki az otthon.

A VIII. kerületben nőttél fel, ezt a részt már említette más is a sorozatban. Valaki vagy nagyon szereti, vagy pont ellenkezőleg. Neked gyerekként milyen kép rajzolódott ki róla?

Hiába ott nőttem fel, nem oda jártam suliba, hanem ide (a Lövőház utcában ülünk – a szerk.). Amikor pedig a II. kerületbe költöztem, akkor pedig a nyolcadik kerületbe jártam iskolába. Ez egy picit bonyolult történet. Az iskola eleinte a budai, kulturális, zenei közeget jelentette. A Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolába jártam, csellóztam, kórusban énekeltem, érdekelt a zene világa. Viszont az otthoni közeget a nyolcadik kerület jelentette, ahol már akkor jelen voltak a ma ismert körülmények. Megvolt a bája, mert gyönyörű épületek vannak a kerületben, de többször ért atrocitás.

Egyszer fényes nappal kiraboltak. Elvették a mobilom. Ebben az volt a legszomorúbb, hogy előző nap megismertem egy lányt, és éppen neki írtam sms-t, de már nem tudtam elküldeni. Egy románc is megszakadt. Egy évet suliba is jártam oda, a Vajda Péter utcába. Ugyanis időközben kiköltöztem Svájcba, de végül hazajöttem. Már elkezdődött a tanév, és mivel a nyolcadik kerületbe voltam bejelentve, az ottani általános iskolába kötelesek voltak felvenni. A szociális életem abban az egy évben picit elapadt. Összességében nincsenek túl jó emlékeim az ottlétem alatti időszakról. De felnőttként újra barátkozom vele, főleg a szórakozóhelyekkel.

Írtad, hogy 16 évesen végül apukádékhoz költöztél, a II. kerületi Lövőház utcába. Ez azért elég nagy váltás a nyolcadik kerülethez képest. Ma Budapest egyik legjobb kerületeként tartják számon.

Igen, Svájcból már ide költöztem haza. Egy megkönnyebbülés volt. Az itteni általános iskolai osztálytársaimat is visszakaptam, és ezekből a kapcsolatokból sok a mai napig megvan. Rengeteget adott a költözés, és történt egy másik iskolaváltás is. Lényegében elölről kezdtem az életemet.

*Szalay Bence / Fotó: Karácsony Nikolett*

És az otthon az itt van?

Van egy szokásom. Este lefekvésnél az összes cuccomat, a ruháimat, ami aznap rajtam volt, összehajtogatom és leteszem egy székre magam mellé. Nekem ez az otthon. Bárhol laktam, mindig ott volt egy ilyen szék az ágyam mellett. Nem konkrét helyhez kötődik az érzés. Ez szerintem onnan jön, hogy amikor a szüleim elváltak, sokáig egy bőröndből éltem. Egy hetet anyámnál, egy hetet pedig apámnál voltam. Felnőttként valószínűleg ezt képzem le.

Akkor lényegében bárhol otthon tudod érezni magadat.

Igen, de legszívesebben a Mátrában élnék, ott van egy kis családi házikónk. Nagyon otthon érzem magam abban a környezetben, el tudnám képzelni, hogy ott élem le az életemet vagy bármilyen természetközeli helyen. A városból már inkább kifelé mennék.

A harmadik, amit írtál, az a Vas utca. Főleg azoknak, akik a Színműre jártak, máig meghatározó hely. Annak ellenére, ami történt vele. Ha most az épületre gondolsz, mi az első, ami az eszedbe jut?

Sokan mondják, hogy az egyetem lerombol és újra felépít, és ez részben igaz. Izgalmas, hogy fiatalon komoly darabokkal foglalkozunk. Mi minden évben elővettük Dosztojevszkitől A Karamazov testvéreket. Ötödév végére megértettük, miről szól a darab. Sokat változtam ebben az időszakban. Második évben kaptam meg A Viszkis főszerepét, ami megkívánta, hogy ne az a felelőtlen gyerek legyek, mint előtte. Annyi mindent megtapasztaltunk ezalatt az idő alatt. A felnőtté válás jut eszembe róla. Sokat adott, és bár nem voltam kollégista, valahol egy második otthonként tekintettem rá. Akkor sem zárt be, haegész éjszaka próbáltunk, hétfőtől vasárnapig.

Utolsóként pedig két kulturhelyet említettél, a Bem mozit és a Manyit.

Még akkor laktam a Lövőház utcában, amikor nem volt sétálóutca. Majd szépen kiépült és megjelentek az első romkocsmák és egy nagyon komoly budai kulturális közeggé alakult. Itt volt például a Gyöngy, ami a mai napig itt van, de akkor még mást jelentett. Vagy az Art, ami már megszűnt. De zárás után azok a helyi művészek gyűltek ott össze, akik közül többen a mai napig a művészeti életben tevékenykednek. Azóta a kerületnek ez a része felhígult, és az a kulturális közeg, amelyik vad, élni akar, elmenekült. Őket most a Manyiban találod. Kurátorok, festők, színészek, zenészek, művészek. Bárkivel szóba lehet állni, nagyon pezsdítő élmény.

Ha belegondolsz, hogy elfoglalni egy helyet mennyire erőszakos, agresszív, mennyi erőfitogtatás van benne. Miközben felnőtt egy generáció, amelyik erre bemutat, arrébb megy és folytatja, amit elkezdett.

Tudod, mire jöttem rá?! Minden forradalom egy kocsmában kezdődött. Amikor kiszorítják azt a kulturális elitet, akik a kultúráért dolgoznak, akkor összeverbuválódnak egy kocsmában, jól felhúzzák magukat és visszafoglalják a helyeket. Azt érzem, hogy ez a forradalmi hangulat most nagyon érződik az embereken. Ritkán lázad fel a magyar nép, de ha egyszer megindul, abban nincsen köszönet.

A sorozat első része: „Nagyon sok apró emlék, ami iszonyat fontos”

A sorozat második része: „Most kinyílt a város, a világ”

A sorozat harmadik része: “Látom, hogy a világ működik”

A sorozat negyedik része: “Nagyon sok ember emlegette, hogy mennyire jó itt élni”

(Borítókép: Karácsony Nikolett)