„Nagyon sok ember emlegette, hogy mennyire jó itt élni” – interjú Katona Péter Dániel színésszel

Topofília, azaz helyszeretet. Így hívják, amikor bizonyos helyekhez érzelmileg kötődünk. Megkockáztatom – bár nem végeztem kutatást –, hogy ilyen mindenkinek van az életében. Amikor elsétálsz mellette és csak úgy özönlenek az emlékek. Vannak jól bejáratott helyek, ahova a beszélgetéseket szervezem, de az Ez az a hely… interjúsorozat két okból is rendhagyó. Egyrészt, most az interjúalany választ helyszínt, másrészt, nincsenek előre megírt kérdések.

Számos filmben láthatta már a nagyközönség Katona Péter Dánielt, és nem mellesleg, eljátszotta a Tündérkert című sorozat főszerepét. Jelenleg a Thália Színház tagja, és amit még biztosan elmondhatok róla: nem kötődik helyekhez. Azért pár kérdést feltettem neki ezzel kapcsolatban, és azt is megtudtam, hogy telepedne le szívesen. Egy Pozsonyi úti kávézóban beszélgettünk.

Azt írtad, nem kötődsz helyekhez. Ez tudatos vagy inkább alkati dolog?

Sok ember szeret visszajárni helyekre, de nekem ezek mindig időszakosak. Amik nekem először eszembe jutottak, amikor megkerestél az interjúval, azok inkább miskolci és szegedi helyszínek voltak. Szegeden születtem, majd Miskolcon éltem.

Akkor Budapestre úgy tekintesz, mint egy átmenetei helyre vagy még nem éltél itt annyi időt, hogy kialakuljon valamiféle kötődés?

A koromhoz képest egészen régóta itt élek, 2017-ben költöztem Pestre, lassan 10 éve. Ettől függetlenül nincsenek olyan helyek, ahova visszajárok. Persze némelyikhez azért kötődöm, de nem azért, mert oda szeretek egyedül elzarándokolni. Inkább azért, mert az életemben jelentős szerepet töltenek be. Mint például az Átrium épülete vagy a Vas utca. A Keleti környékét is szeretem, bár oda sem járogatok vissza. Amikor ide költöztem, arrafelé laktam, de nem tartom érdemesnek, hogy ez az interjú ott készüljön el. Lehet alkati kérdés is, hogy nincsenek ilyen helyek az életemben.

És soha nem játszottál el a gondolattal, hogy ha bárhol vehetnél lakást/házat, akkor hol telepednél le?

Dehogynem! Az egyik, ahol most vagyunk, Újlipótváros. Pesten van, de még sincs meg az a pesti zsúfoltsága, mint a VII. vagy VIII. kerületnek. Semmilyen atrocitás nem ért még. Amikor felköltöztem a fővárosba, az volt a célom, hogy egyszer ide költözzek, és most ez egy éve meg is valósult. De ha valahol nagyon szívesen élnék, az Dél-Olaszország.

Említetted, hogy a Keletinél laktál először. Azt honnan tudtad, hogy Újlipótváros vonzóbb számodra? Ez csak azért érdekes számomra, mert azok, akik más városból költöznek ide, nincs akkora helyismeretük. Persze a VIII. kerületnek máshol sincs annyira jó híre, de a többi részt sokszor homály fedi egészen addig, amíg ki nem ismeri az ember.

Nyilvánvalóan fogalmam sem volt arról, hogy melyek azok a helyek, ahol érdemes élni. De először akkor utaztam át ezen a kerületen, amikor Hartung Attila rendező castingolt a FOMO című filmhez, és annak valahol itt volt a helyszíne. Már akkor azt éreztem, hogy szívesen laknék itt. Nagyon sok ember emlegette, hogy mennyire jó itt élni.

Azért meséld el Dél-Olaszországot is!

Egy időben nagyon beleástam magamat az olasz kultúrába. Azóta voltam is párszor Olaszországban, leginkább nyaranta. Bár egyszer szeretnék télen is elmenni. Az olasz temperamentumot, életérzést nagyon közel érzem magamhoz. Szeretem az ételeiket vagy a szieszta intézményét. Ha tehetem, én is alszom délutánonként. Tavaly voltam Nápolyban, ami egyébként egy nagyon koszos város, de a hangulat, ahogyan az emberek élnek, a vallásuk iránti szoros kötődés nagyon tetszik. Egymás vallását is tiszteletben tartják.

Egy időben – bár nem pont Nápolyban – árultak 1 euróért házakat. Talán még most is.

Igen, néztem. Csak az apró betűs rész az az, hogy nem tudom hány ezer euróért fel kell újítani és visszaintegrálni, hogy lakható legyen. Nem csak úgy osztogatják, de magát az épületet megveheted nagyon olcsón.

Ezt jó tudni, nem mintha terveznék ilyesmit. A Szent István parkba terveztük a találkozót, de az eső elmosta. Szerintem sokat számít, hogy egy kerületben van-e lehetősége az ott lakóknak valamilyen közösségi élményre. Él-e a kerület vagy tele van kihalt utcákkal, megszűnt boltokkal. Most a Babkában ülünk, és még rengeteg étterem, kávézó van a Pozsonyin, jó rájuk nézni. Úgy hallottam, hogy aki ide költözik, az itt ragad. Vagy legalábbis mindig visszavágyik.

Leginkább azt használom ki ezen a környéken, hogy nagyon nyugodt, de mégis közel van a városhoz. Esténként nem kell azon stresszelnem, hogy atrocitás ér, és ha elmegyek sétálni, akkor szép dolgokat látok. De az is gyakran előfordul, hogy kiülök egy teraszra cigizni vagy megiszok egy kávét. Enni kevésbé szoktam itt, de van egy kifőzde a sarkon, a Tera magyar konyhája, amit nagyon szeretek.

Most már másodjára említed az atrocitást.

Egyszer Miskolcon ért bántalmazás, Budapesten szerencsére még nem. De alapvetően már az sem érint túl jól, ha mellettem rossz arcú emberek vitatkoznak. Amikor felköltöztem, kísértettem az ördögöt. Előfordult, hogy elaludtam a 4-es, 6-os villamoson. Most már tudatosan figyelek arra, hogy ilyenek ne történjenek.

Emlékszel még, hogy mi volt a városról az első benyomásod?

Az, hogy annyi ember van itt, annyian utaznak a tömegközlekedésen, és annyiféle arcot látok, hogy a figyelmem a négyszeresére tágult. És minden lépéssel valamilyen veszélybe sodorhatom magamat, minden olyan gyorsan halad, rengeteg számozású járat közlekedi mindenhol. Egy hatalmas káosznak tűnt. Most már az a furcsa, amikor hazamegyek Miskolcra, és szombat délután a főutcán alig lézengenek az emberek. Szeretem Budapest pezsgését, gondolom ez majd alábbhagy, de egyelőre nagyon jól érzem magam.

Fiatalon szerintem van az emberben egy ilyen állandó mehetnék, nyüzsgés, ami teljesen természetes.

Költözés szempontjából ez annyira nem igaz rám, mindig azért mentem tovább, mert muszáj volt. Először 4 barátommal laktam együtt Újpalotán, majd a Keleti mellé költöztem, utána az egyetem alatt kollégiumban laktam. Majd a Dunakorzónál, utána a Dob utcában, onnan pedig átköltöztem a Rottenbiller utcába, egy szuterén lakásba, ami nagyon sötét volt. Majd jött Újlipótváros, ahol most ülünk. Itt most jól érzem magam.

A sorozat első része: „Nagyon sok apró emlék, ami iszonyat fontos”

A sorozat második része: „Most kinyílt a város, a világ”

A sorozat harmadik része: “Látom, hogy a világ működik”

A sorozat ötödik része: “Nem konkrét helyhez kötődik az érzés”

(Borítókép és képek: Karácsony Nikolett)