„Arra törekszem, hogy minél célirányosabbá váljon a történet” – interjú Ódor Gergő rendezővel

Ódor Gergő rendező, alkotó nemrég tartott workshopot Luis Buñuel A nap szépe című előadásából az Örkény Színházban. A film máig megosztó, a maga korában sokáig nem lehetett látni a mozikban. Ennek kapcsán emberi kapcsolatokról, Catherine Deneuve-ről és a női vágyak kiéléséről is beszélgettünk többek között.

Ha jól tudom, régen néptáncoltál, de játszottál színházban is. Mi vezetett végül a rendezői pálya felé?

Néptánc-tagozaton végeztem Fóton, de viszonylag hamar, már a második évben világossá vált, hogy a társaimhoz képest az érdeklődésem más, inkább a színház felé húz. Szerettem a táncot, szerettem az előadásainkat, a közeget, sok élmény máig sarokkő. Jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és annak ellenére, hogy végül nem vettek fel, nagyon jó és megerősítő élmény volt. Ezen felbuzdulva felvételiztem a Gólem Színházba, oda jártam 3 évig. Nagyon intenzív időszak, összetartó közeg, itt tanultam a legtöbbet a színházi munkáról, magamról. Ezután jött a Freeszfe: az első meghirdetett képzésre, a színházcsináló osztályba felvételiztem, ahová már felvettek. Ez is nagyon szerencsésen alakult: mindig is szerettem volna megpróbálni a rendezést, itt már tényleg el tudtam indulni ezen az úton.

Van olyan alkotó, akinek a stílusa közel áll hozzád?

Az Örkény Színházba mániákusan jártam, és mint sokaknak, nekem is fontos, ízlésformáló hely lett. A nagymamám hatalmas Pogány Judit rajongó volt, én is látni akartam őt - ezt azért is emelem ki, mert számomra máig meghatározó személy; azt szeretem, amikor valaki empátia felől közelíti meg a szerepeit, munkatársait. Azóta voltam kétszer is hospitálni az Örkényben, Gáspár Ildikó és Mácsai Pál mellett, ezek szintén nagyon fontos és tanulságos élmények.

Mi fogott meg a történetben?

Eredetileg ez egy francia, Joseph Kessel regény, és mivel a film jogai elérhetetlenek, végül a könyvet fordítottam le és adaptáltam. Ez egy lélektani regény, a főszereplő Séverine-ből is sokkal többet értünk és látunk, mint a filmben.

Vonzódom a diszfunkcionális emberi kapcsolatokhoz, ennek a boncolgatásához, különösen a női szemszög érdekel. A filmet jó pár éve láttam, az egyik legnyomasztóbb élményem. A történet nyomorúsága ellenére egész sokszor vicces, Bunuel mindent nagyon játékosan kezel, azt hiszem ez benne a legkülönlegesebb.

Nagyon tetszik, hogy egy, a maga nemében, távolról kisstílű probléma (egy fiatal, tehetős nőnek gondja van a hálószobai élettel, ezért titokban elmegy prostituáltnak) ekkora érzelmeket és feszültségeket kavar, a történet vége pedig egy brutális, feloldhatatlan dráma. A házasság, ami ennek a történetnek a középpontjában áll, kívülről nagyon idilli, de a valóságban elviselhetetlenül fullasztó. A kívülről legegyszerűbbnek vélt dolgot sem lehet csak úgy meglépni, megtenni. Nincs lehetőség valós, érzelmi kommunikációra, minden elfojtás, egyirányú utca. Másképp kell kiélni a vágyakat.

Emlékszel még, hogy mi volt az első gondolatod Séverine-ről?

Nemcsak Séverine-ről, hanem a többi szereplőről is azt gondoltam, hogy mélységesen nyomorúságos életük van. A regény elolvasása után ez el is mélyült: biztossá vált egy gyermekkori trauma, ami a filmből csak sejthető.

A filmből a bordélyházi miliő ellenére a testi dolgok egy az egyben hiányoznak. Ez érdekelt az adaptálás közben is, hogy színpadon hogyan lehetne ezt ügyesen csinálni. Hogy mialatt a történet egy nagyon mocskos közegben játszódik, a “pornó”, ha úgy tetszik, és minden, amitől igazán kegyetlen ez a történet, a szereplők fejében játszódik le. Nem maga a szex a fontos, hanem a közeg és a szereplőknek az ehhez fűződő viszonya.

Mi alapján döntötted el, hogy melyik elemeit domborítod ki a történetnek?

A regény kissé melodramatikus, néha talán felsejlik egy kis ponyva-hangulat is, épphogy nem billen át. A cél az volt, hogy minél inkább Séverine viszonyítási pontjain keresztül lássuk a cselekményt. Ahhoz ügyetlen és gyáva író vagyok, hogy radikálisan változtassak, de összevonások, egyszerűsítések, kisebb átírások persze történtek. Általában arra törekszem, hogy minél célirányosabbá váljon a történet.

*Szaplonczay Mária, Bari István és Ódor Gergő A nap szépe próbáján / Fotó: Döbrönte Zsófi*

A regény 1922-ben, a film pedig 1967-ben jelent meg, egy ideig nem is lehetett látni sehol az első bemutató után. Szerinted ma mennyire megosztó, ha egy nő ugyanúgy kiéli a vágyait, mint egy férfi?

Ez a sztori olyan szempontból nagyon katartikus, hogy a maga sötét módján persze, de Séverine szembenéz a saját démonaival. Tesz egy lépést önmaga felé. Mi magunk is ki vagyunk téve egy csomó hatásnak, ami rajtunk kívül áll és amit nem tudunk befolyásolni. Illúzió, hogy teljesen uraljuk az érzéseinket. És ha valamit csak magadnak vallasz be, az akkor is diadal.

A magam részéről persze azt gondolom, hogy nincs különbség abban, ha egy nő megéli a vágyait. De azt is érzem, hogy egy buborékban élek: ülünk egy teremben, próbálunk megérteni másokat, élethelyzeteket, adja magát, hogy beszélgetünk a témáról, mindenről szabadon. Ha jó közegben dolgozik az ember, akkor ezek a különbségek nem jönnek elő. De ha kitekintünk ebből a buborékból, akkor látjuk, hogy sok a felkorbácsolt érzelem, értetlenség, és sok minden nem változott a régi időkhöz képest.

Séverine-t Szaplonczay Mária játssza, és számomra egészen elképesztő a hasonlóság közte és a filmbeli Catherine Deneuve között. Hogy állt össze a csapat?

Ez nagyon érdekes, te vagy az első, aki ezt mondja! A csapatválasztás mindig központi dolog számomra, és persze ebben nincs semmi különleges, de nekem tényleg nagyon fontos, hogy mindenkivel meglegyen a közös hang, azt hiszem, túl szorongó és alkalmatlan vagyok a hatalmas különbségek áthidalásához.
Marikával először a Solnessben találkoztam, ahol gyakornok voltam, majd együtt dolgoztunk az első rendezésemben, az Édes Annában. Ő egy fontos partneri találat, amikor elkezdtem színházról tanulni, szinte egyből arra vágytam, hogy legyenek szövetségeseim, akikkel egy platformon, egy ízléssel, bizalommal és jó vitákkal haladunk előre: ilyen Marika is, de szerencsére mindig bővül a kör, A nap szépe egy nagyon jó munka volt, hála az egész csapatnak.

Mennyire adsz szabad kezet a színészeidnek az alkotói folyamat során? Volt bármilyen kérésük a megvalósítás kapcsán?

Ha a téma érzékenységére gondolsz: már a felkéréseknél tisztáztuk mindenkivel, hogy mivel fogunk foglalkozni. Annak a híve vagyok, hogy ha fontos, érzékeny sarokkövei vannak egy előadásnak, például meztelenséggel dolgoznánk, akkor arról már a legelején beszélni kell - de tudtommal ezt a legtöbben már így csinálják. Egyébként nekem ezek után sincsenek követeléseim. Vannak persze mániáim, de beszélgetünk és megnézzük, hogy a rendszerünkön belül mi az, amibe konstruktívan, mindenki jó érzéssel bele tud állni. Bíznunk kell egymásban. Ezt az előadást is az működteti, hogy mindenkinek rengeteg saját találmánya van benne. A vállalásunk lényege az volt, hogy egy minél sérülékenyebb előadás szülessen, ahol a színészek csak egymásba kapaszkodhatnak és muszáj kiélezve figyelniük. Ezért néhány dolog előadásról előadásra változik majd jó esetben, a szolgai reprodukciók nem is élnének meg.

Tudtad, hogy a Séverine azt jelenti, hogy komoly? Nem tudom, hogy az író szándékosan adta-e ezt a nevet a karakternek, de talán mindegy is. Erről csak az jutott eszembe, hogy ez a fiatal lány mennyi mindent elrejt a komolysága mögé, ami egy ponton, ahogy te is említetted, akaratlanul is kirobban.

Itt ez a nő, akit körberajonganak, hogy mennyire gyönyörű, aranyos, ártatlan, és közben a filmben például ott áll Catherine Deneuve a szinte kifejezéstelen, maszkszerű tekintetével. Az egészről süt, hogy projekció. Ez biztos, hogy szándékos.

Mik most a terveid, hogyan zárod ezt az évadot?

Most egy SZFE-s vizsgában, a Poppea megkoronázásában segédkezek Döbrönte Zsófinak dramaturgként, ennek júniusban lesz a bemutatója. Idén már a harmadik projekten dolgozunk együtt, A nap szépében is sokat segített, ez egy fontos kapcsolat. A Poppeának pedig külön örülök, mert hatalmas opera-rajongó vagyok. De társíróként-társrendezőként forgattam egy rövidfilmet február végén, részt vettem egy színjátszó csoport vezetésében, múlt héten bemutattunk egy performanszt (?), közösségi színházi előadást (?) a Jurányi Titkos termében, a MEN-t. Ez a Freeszfe második színházcsináló osztályának egyik vizsgaelőadása. Nagyon jó munka volt, pláne, hogy hasonlót még sosem csináltam. Összehoztuk A nap szépét… ha jövőre is ennyire sokféle és jó dolog lesz a naptáramban, nagyon elégedett leszek!

(Borítókép: Horváth Judit)