„Az a néhány mégis igaz és megismételhetetlen" – interjú Bari István színművésszel

Én hiszek abban, ha valamit eldöntünk és tűzön-vízen át kitartunk mellette, az egyszer kifizetődik. Bari Istvánnak sem volt B terve, meg sem állt a Színház- és Filmművészeti Egyetemig, azóta pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatát erősíti. A budapesti közönség pedig rendszeresen láthatja független produkciókban. Az indulás mellett többek között kíváncsi voltam, honnan inspirálódik, milyen színdarabok állnak hozzá a legközelebb és mit gondol a férfiak szexualizásáról a médiában.

Mi indított el a színészi pályán?

Inkább színházzal foglalkozó embernek, színházcsinálónak tartom magam. Tizennégy éves voltam, amikor jelentkeztem az Abakusz nevű színjátszó körbe, amit Nánási Sándor vezetett Debrecenben. Leginkább improvizációval foglalkoztunk, Sztanyiszlavszkij "mágikus ha" technikájával, anélkül, hogy utóbbiról bármi fogalmunk lett volna. Teljesen beszippantott az a koncentrált érzékeny jelenlét, ami ott két ember között létrejött, és a kreált, mégis valósnak érzékelt helyzetek ránk gyakorolt hatása. Nem tudtam, mi történt köztünk azokban a percekben, pillanatokban, de utána folyamatosan ezeket az "eseményeket" kerestem. Azon dolgoztam, hogy felvegyenek a Kaposvári Egyetemre vagy a még nem szétrombolt SZFE-re, nem volt B tervem.

És végül be is kerültél Horváth Csaba és Rába Roland osztályába a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol színházrendező, fizikai színházi koreográfus szakon végeztél. Bár a megnevezés sokat elárul, de gyakorlatban hogyan kell elképzelni egy ilyen képzést?
Nálunk a színházi kompozíción volt a hangsúly, a test fizikalitására, a testnek a színpadon lévő megjelenésére koncentráltunk inkább. Illetve Horváth Csabának az egyik zsenialitása, hogy a zene és a mozgás hogyan tud teljes szimbiózisban létezni a színpadon, és emellé jött még a textus. A test dramatikus jelentéshordozóvá vált, színpadi transzformáció eszközévé. Harcol az elemek ellen, önmagával és ennek a küzdelemnek meglehetős szakralitása lehet. Ezeknek az arányai, illetve az, hogy a zene és a mozgás is szerves részei legyenek az előadásnak, ne kiegészítői. A mozgás ne illusztráljon, a zene ne aláfessen, hanem lényeges, szerves részét képviseljék az előadásnak.

Az absztrakció nyelvén tanultunk fogalmazni, alkotni és előadni. Továbbá, azt hozzá kell tennem a fentiekhez, hogy különböző tánctípusokban és mozgásstílusokban is kaptunk oktatást. A teljesség igénye nélkül említem meg, hogy Farkas Zoltán Batyuval néptáncoltunk évekig, de volt kung-fu óránk Mikó Dáviddal és tai chi óránk Jászberényi Évával. Gál Eszterrel pedig kontakt improvizáltunk. Tudnék konstruktív kritikával élni az óráinkat tekintve, de gazdag eszköztárral gyarapodtam mozgás és testtudat szempontjából. Mindemellett tanulhattunk tánctörténetet Fuchs Líviától, akinek az egyedülálló színháztörténeti tudását, kritikai szemléletét és fáradhatatlan kíváncsiságát nem tudom eléggé becsülni.

*Bari István / Fotó: Dezső Bálint és Heim Vilmos*

Ezek mind nagyfokú jelenlétet igényelnek.
Mélyvíz volt hirtelen, pláne az improvizáció, de közben kevés annyira fókuszált és koncentrált pillanatot éltem meg az évek során, mint az első zenés, két fős mozgás improvizációk során, amibe Horváth Csaba vezetett be. Mind a zenére, mind a partner akcióira miként reagálok, hogyan kapcsolódok hozzá és követem, vagy éppen miként szegülök ellen. Harmonikus duettek és teljes szembenállások, küzdelmek a zene világával és a partnerrel. Ebben nincsen olyan komfort, mint egy beállított, betanult előadásban, amiben az izommemóriára és a rutinra hagyatkozhat az előadó. Itt folytonos jelenlétet és komponálást kíván meg a pillanat.

Mi az, amit ezekből be tudtál építeni a mindennapi munkádba?
Azt a fajta folyamatos igényt, hogy előadóként lássam magam kívülről a színpadon. Ezzel szimultán sokszor kerülök ki a drámai helyzetből vagy jelenetből, mert külső szemként kezdem el feljegyezni melyik mozdulatot vagy gesztust kéne máshogy, másképpen csinálni. Voltak olyan előadások, amikben színészként és koreográfusként is jelen voltam. Az egy plusz felelősség és feladat, hogy ha előadóként jelenet közben veszek észre egy kijavítandó helyet vagy hibát, azt úgy jegyezzem fel fejben, hogy közben ne kerüljek ki érzelmileg a jelenetből. Ritkán sikerül ez a meghasonulás, ezért gyakran inkább telefonnal rögzítek képeket, jeleneteket kívülről mint külső szem.

De ha éppen nem dolgozom a projektben koreográfusként, akkor is egyszerre vagyok jelen szereplőként és közben figyelem magamat tudatosan kívülről, amit a teljes átélés "magam hatása alá kerülés" veszélyeztethet. Vastagon szimpatizálok D. Diderot Színészparadoxon elméletével. Folytonosan billegni a tudatos technikai mímelés és az érzelmi átélés között. A konstruált, és mégis instabillá és kiszámíthatatlanná váló jelenetek és állapotok különösen be tudják kapcsolni az idegrendszert. Ezekre a feszített másodpercekre vágyok.

Vannak olyan előadók, akik inspirálnak a munkád során?
A külföldi alkotók közül Pina Bausch és Dimitris Papaioannou. Úgy mesélnek a táncról, mint absztrakt narratíva. Nincs konkrétum, de mégis átjön egy olyan érzelmi csomag, ami dekódolható, nem intellektuálisan, hanem érzelmileg, az ember érzelmi tapasztalataira épít. Egyszerre színházi alkotók, képzőművészek és költők. Itthoni alkotók közül a legfontosabb inspirációm Horváth Csaba volt. Előadásai és színházi szemlélete alakított legtöbbet az ízlésemen és szemléletemen. A nagy füzet c. munkája, az &Echó c. előadása után azt éreztem, ez a mozgáshoz való hozzáállás és esztétika, ami a legközelebb áll hozzám. Ez tágult az idő során, de örökre megalapozta az ízlésemet és a színházi elképzeléseimet.

Josef Nadj munkái elengedhetetlenek, ahol egyszerre transzformálódik az idő és az előadó is. Illetve megemlíteném még a japán butoh művészt, Ushio Amagatsu-t. Több előadásában lógnak egy adott pozícióba felfüggesztve percekig az előadók, számomra lebegnek. Átalakulnak valami ismeretlenné, mégis érzékelhetővé. Egy pillanatra megállítja az időt, amiben időtlenné válik egy időtől függő test. Túllépi a fizikai határokat és a transzformálódás útjára lép. Elsőre nekem a magukat mumifikáló buddhista szerzetesek jutottak eszembe, az örök meditációba merülő szokusinbucuk. Hordoznak ezek a butoh előadások egy olyan szakralitást, amit szintén nem lehet intellektuálisan dekódolni, de mégis átélünk és látunk valamit, ami a megismerhető világon túli, a misztikumba beavatott halandót. Wim Vandekeybus belga koreográfus és Ultima Vez társulata még egy alapkő nekem. Előadásainak a testhasználata és akrobatikus mozdulatai sajátos módon ötvözik a fizikai intenzitást, az erőt, a szenvedést és a végkimerülést. Kontakt mozgásai egyszerre fizikális és érzelmi küzdelmek.

Magyarok közül pedig meg kell még említenem Goda Gábort, akinek a színházi szemlélete nagy hatással volt rám. Ő tanította, hogy meg kell figyelni a világunkban történő pillanatnyi sűrített drámai akciókat, happeningeket. A valóság tömörített teátrális képeit, eseményeit. Az előadásokban sokszor pár pillanat van, amiért azt mondom: ezért megérte. Azon kívül van nyolcvan másik, ami nem sikerült, nem történt meg, de az a néhány mégis igaz és megismételhetetlen. Azokból építkezünk utána, ahogy az életben is.

Színészként másképp gondolkodsz a testedről mint koreográfusként?
Egyrészt koreográfusként nagyon izgalmas, hogy mit fedezek fel azokban az emberekben, akiket koreografálok. Mennyire tudom fejleszteni, hogy ki hogyan használja a testét. Ezzel kapcsolatban nagyon jó élményeim vannak. A színházi előadásnak a ritmusát, dinamikáját nagyban befolyásolja, hogy valaki hogyan gondol a testére. Trokán Péter színművész mondta nekem pár hete, hogy fontos tudnom, a színházban nem tempó van, hanem ritmus. Az energikusság ne váltson át rohanásba. A ritmus által dinamikusan és váratlanul mozdulni és játszani, ezt nagyon fontosnak tartom. Hasonlóan gondolkodom és dolgozom a testemmel színészként és koreográfusként is egyaránt.

Nemrég csatlakoztál a Vörösmarty Színház társulatához és független darabokban is játszol. Melyik az az előadás, amelyik a legközelebb áll ahhoz, amit alkotóként képviselni szeretnél?
Az a fajta színházcsinálás, amit most a Szkénében véghez vittünk A vágy titokzatos tárgya előadása kapcsán (r.: Ódor Gergő – a szerk.). A tematikája is közel áll hozzám és maga a próbafolyamat is. Nem hiszek a teljes demokráciában a színházi struktúrában. Kell valaki, aki meghúzza a határokat és a végső döntéseket meghozza, de érezhető, amikor involválva vannak a színészek és az alkotókkal közösen dolgoznak. Azok a közös beszélgetések, olvasói élmények, amik megalapozzák az előadást. A filmek, esszék, darabok, amiket a színdarab miatt nézünk meg, amik alakíthatják akár a jeleneteket, a karaktereket – ezek mind mélyebb élményként hatnak, mint az, hogy kapok egy szövegkönyvet és lepróbáljuk a jeleneteket sterilen, távol maradva a tárgytól. Jólesik mélyen bevonódni egy előadásba és annak tematikájába.

*Mészöly Anna és Bari István, A vágy titokzatos tárgya (r.: Ódor Gergő) / Fotó: Ilosvai Péter*

Amikor más előadásokat nézek, akkor is ezt érzem. Őszinte és sebezhető karaktereket látok, akiket erőteljesen és tudatosan prezentálnak az előadók, például Kárpáti Péter színháza. Az a fajta színházi megközelítés, amit ő képvisel, nagyon fontos lett számomra. Kőszínházon belül is létre tud jönni ilyen állapot, de nagyban függ az anyagtól és a társulattól. Nehezebb négy-öt új előadás alatt újra és újra megtalálni azt, ami inspirál, amiből építkezni tudok, ami megihlet vagy kíváncsivá tesz. Ilyen tempó mellett könnyű kiégni és eltávolodni, vagy eleve távol maradni egyes anyagoktól és csak véghez vinni különösebb elmélyülés nélkül. Erre figyelni kell, saját felelősségünk érzékelni mennyi fér bele, és hol válik az alkotás inkább automatizmussá vagy mechanikussá. Emellett jusson idő pihenésre, magánéletre, a történések feldolgozására. Messze vagyok ettől. Ebben nekem nagyon sokat kell még fejlődnöm.

Szerinted mennyiben és miben változott a test reprezentációja a színpadon az elmúlt években? Ha egyáltalán változott. Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy egyre többször szexualizálják a férfiakat is a divatfotókon vagy a filmekben.
Szerintem ez egy nagyon fontos téma. Egyszerre van jelen az, hogy akár filmekben, akár színházi előadásokban sokkal árnyaltabb karaktereket látunk, a test többet jelent a vágy tárgyánál, nem csak egy szexuális objektum. Miközben elképesztő módon felerősödött a médiában a fiatal és "esztétikus" emberek előtérbe helyezése. És jó látni, hogy a színházban mennyivel izgalmasabb ábrázolásokat láthatunk. Inkább független előadásokról beszélek. Hiába közvetít a média egy toxikus képet a testről, az öregedésről, a szexualitásról, a film és a színház nagy változáson ment keresztül, és sokkal érzékenyebben kommunikál ezekről a témákról, jelenségekről. Sokkal bátrabban és kritikusabban.

Te érzed magadon a médiának ezt a fajta hatását? Sokszor ezek nagyon alattomos módon kúsznak be az ember életébe, és tudom, nők ebben hatványozottan érintettek, de mégiscsak a testeddel, a megjelenéseddel is dolgozol.
Biztos, hogy ha mérsékelten is, de küzdök testképzavarral, amit ez indukál, de ki is bújok a felelősség alól, mert azt gondolom, hogy óriási eszköztárat ad a fizikumom erősítése. A testem a munkaeszközöm is. Az, hogy gyakran és intenzíven foglalkozom a testemmel, az az előadói lehetőségeimet is gyarapítja. A testmozgás minden közérzeti és egészségügyi előnye mellett nekem egy karbantartás is. De ez valahol egy kibújás. Biztos, hogy az a kép, ami a médiában él, hatással van rám, de a testről való gondolkodásom teljesen más oldalakról meghatározott.

Azokat a dolgokat, amiket a testemért teszek, elsősorban a munkámért és a saját egészségemért csinálom, nem azért, hogy megfeleljek egy ideálnak. Folyamatosan ideálokat és projekciókat üldözök, így ezen a téren igyekszem nem ezt tenni. Azt problémának gondolom, hogy sokszor nagyon primitíven kategorizálnak embereket a fizikumuk miatt a színházban. Nem élnek az absztrakció adta lehetőségekkel. Sokkal fontosabb nekem a szereplő gondolata, motivációja, belső küzdelme és érzései a külső megjelenésétől függetlenül. Ha hitelesen ábrázolja Philoktétészt vagy Rómeót, nem érdekel a kinézet, a régi séma és a nosztalgia. Nem hiszek ebben.

Mi az, amit mindenképp szeretnél megvalósítani a karriered során?
Azt a fajta közönyt, ami egyre erősödik, akár bennem is – főként a túlzott stimulációk hatására –, leküzdeni. Érzékennyé tenni magunkat szociális helyzetekre, emberi viszonyokra. Érdekel, hogyan tud szinte észrevétlenül távozni mellettem valaki az életből, miért nem érzek semmit. Mit akarnék érezni? Miért érzem szörnyű embernek magamat emiatt? Például mi miatt kerülünk percek alatt ennyire közel egymáshoz, és utána mitől tudunk egymástól annyira elszakadni, hogy a másiknak az elvesztése sem érint meg. Egyre kevésbé figyelek a másik emberre, egyre kevesebbet veszem észre a másikban megszülető változásokat. A jelenlét, a megfigyelés, az észrevétel, a felismerés, ami a leginkább izgat. Csodálatos látni a színházban, amikor ez létrejön, amikor eseménnyé válik az adott pillanat. Nem szórakoztató előadások, hanem provokatív reflexiók arról, hogyan élünk, hogyan élhetnénk.

Tök jó, hogy felhoztad ezt a témát, mert pont a magányról olvasok egy könyvet, amiben leírja a szerző: azok, akik terrorcselekményekben vesznek részt, a legmagányosabb emberek a világon. Ugyanis a magány erősíti a közönyt és akár teljesen meg is szüntetheti az empátiát. És egyre több internetes fórumon látom ezt a közömbösséget az emberekben.
Igen, nagyon dühítő és felháborító, mennyire képesek bizonyos csoportokat, közösségeket, népeket dehumanizálni, és mindenfajta szeretetet kioltani az emberekből. Mennyire el tud veszni, hogy ne az embert, hanem egy kiirtandó, értéktelen, kártékony csoportot lássunk. Emberek pár forinttért erősítik dezinformációval a társadalom polarizációját. A színházban létrejövő kapcsolódások a közös traumák és konfliktusok feldolgozását is segíthetik. Én is hasonló problémákkal küzdök, hasonló dolgoktól félek, ugyanazokat nem bírom kimondani a másiknak, mint a szereplő, akit látok, akit végig követek, amint küzd a közös problémánkkal. Ennek érezhető az emberre mért hatása.

Vidám kérdésnek szántam, de rájöttem, hogy van egy kis világvége hangulata. Azért megkérdezem: ha életed végéig egyetlen zeneszámot hallgathatnál, melyik lenne az?
Vivaldinak a Négy évszak című művéből a Tél első tétele. Mindig más hatással van rám, újra és újra visszatérek hozzá. Ha viszont egy albumot hallgathatnék, akkor Max Richter újrakomponált Négy évszakát választanám. Őrület. Kifejezetten az "Árnyék" tételek. Valamit összekapcsol bennem, ismeretlen, mégis nosztalgikus érzeteket vált ki. Zavarba ejtő, de mégis megnyugszom tőle.

(Borítókép: Kiss László)