„A munka nagy része belül épül fel” – interjú Wrochna Fanni színésznővel

A legjobban azt szeretem a munkámban, hogy hihetetlenül inspiráló embereket ismerhetek meg. Legutóbb Wrochna Fannit, akinek a nevét egy rövidfilm kapcsán ismertem meg, de több embernek Hajdu Szabolcs Békeidő című filmjének köszönhetően lehet ismerős. Négy nyelven beszél, amit külföldi produkciókban is kamatoztat, de szerencsére több hazai előadásban is látható. Az olasz színészképzésről, a családi traumák hatásáról és még sok minden másról is szót ejtettünk.

Filmszínész szakon végeztél Olaszországban. Ez miben más, mint a prózai színész szak, ami inkább a színpadi szerepekre készíti fel a hallgatókat?

Szerintem nincs nagy különbség. Én abban hiszek, hogy a munka nagy része belül épül fel, a karakter megértésével, kialakításával. Miután ez megszületik, bármit kérhet a rendező; az alakítás ugyanúgy működni fog egy arénában és egy arcközeliben is. Innentől már technika kérdése, hogy épp hova összpontosítom a szerepem belső világát; egy tekintetbe vagy hangerőbe, nagy gesztusba vagy kis mimikába.

A képzés alatt sok színházas vizsgánk volt, de lehetőséget kaptunk filmes tapasztalatokat is szerezni az évfolyamtársaim filmjeiben. Két-három havonta egy újabb tanár tartott kurzust. Mindenkitől egy új módszert tanultunk, ami azért volt nagyon jó, mert mindenki megtalálhatta a számára testhezállót. Bár szerintem nincs egy jó metódus, minden színész kiveheti a tanultakból azt, ami neki a legjobban működik, és azokból ki tud alakítani egy saját technikát. Tanultam többek között Sztanyiszlavszkij, Strasberg, Meisner és Lecoq módszerét is, de észrevettem, hogy néha olyan, mintha teljesen ellentmondanának egymásnak. Mégis, ugyanazt képviselik, csak más nyelvezetbe burkolva.

Hogyan jött Olaszország a képbe, honnan tudsz ennyire jól olaszul?

Kéttannyelvű gimibe jártam. És miután nem vettek fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, megpróbáltam 4-5 iskolát Olaszországban. Először Bolognába jártam egy fizikai színházas képzésre, majd egy év után újra próbálkoztam a nagyobb egyetemeknél. Így kerültem a római Filmművészeti Egyetemre. Ami még jó élmény volt a kinti képzésben, hogy sok önbizalmat kaptam a tanáraimtól, és ez szerintem egy nagyon fontos része a színjátszásnak.

Idén ősszel még fut Dohy Balázs rendezése, az Eltűntek. Amikor megkaptad a felkérést a rendezőtől, mi fogott meg a történetben?

Miután először elolvastam, napokig a hatása alatt voltam. Megfogott, ahogyan az írónő (Elise Wilk – a szerk.) a kegyetlen történelmi eseményeket közelebb hozza hétköznapi történeteken keresztül. Nem volt könnyű színpadra állítani, megtalálni hozzá a megfelelő formát. Egy család sorsát mutatja be három generáción keresztül. És hogy ki hol érzi magát otthon, avagy idegennek.

Egy korábbi interjúdban olvastam, hogy azért tudsz egy és mást a családod történetéről. A darab hatott rád ilyen szempontból?

Igen, és Balázs is inspirált minket arra, hogy kezdjük el felkutatni a családi történeteinket, ha van hozzá kedvünk. Az első próbákon sokat beszélgettünk ezekről. Nekem a nagyszüleim már nem élnek, ezért a szüleimet kérdezgettem, de még mindig nem tudok eleget. Az szerintem nyilvánvaló, hogy hat ránk, ha két-három generációval előttünk a családtagjaink borzalmakat éltek át.

Én például magyar ágon a holokauszt hatását érzem nagyon. Tudat alatt zsigerileg bekapcsol valamit. Lengyel ágon pedig az anyagiakhoz való viszony az, ami hatott rám. Érdekes megfigyelnem, hogy egy-egy trauma hatásait mennyire át tudjuk venni, hiába nincs már köze a jelenlegi élethelyzetünkhöz egy múltbeli nehéz eseménynek. De mindaddig, amíg a család egyik tagja ezt tudatos önismereti munkával nem dolgozza fel, ezek továbbadódnak.

*Wrochna Fanni / Fotó: Dichterliebe című film (r.: Horvát Lili, operatőr: Maly Róbert)*

Három szerepet is alakítasz, mesélj picit róluk!

Ha időrendi sorrendben nézzük őket, akkor a második világháború alatt Luiset játszom. Ő egy iszákos jósnő, aki a háború borzalmait „játékos” módon próbálja túlélni. A ’80-as, ’90-es évekbeli időszakban egy anyukát játszom, Marthat, akit olyan szinten nyomaszt a Ceaușescu-rendszer, hogy elszökik, maga mögött hagyva a családját, a gyerekét. A harmadik szerepem Ida, aki a 2006-2007-es időszakban él. Egy flegma tini lány, akit irritál az egész családja. Ida egyébként Martha unokája, de nem ismerték meg soha egymást, ettől függetlenül rengeteg hasonlóságot érzek kettőjük között.

A három szereplő közül melyik áll hozzád a legközelebb?

Egyik se, de nagyon szeretek olyan szerepeket játszani, akik távol állnak tőlem.

*Wrochna Fanni / Fotó: Vujosevic Eszter*

Feltételezem, minden szerepnek megvannak a maga kihívásai. Az Eltűntekben számodra mi jelentette a legnagyobb megpróbáltatást?

Talán az, hogy a főszerepemet, Marthat, ne ítéljem el azért, amiért elment és otthagyta a családját, és megtaláljam ebben az igazságát.

Az ítélkezés egy előző interjúban is előkerült, ez egy nagyon izgalmas téma. Az ilyen nehezebb szerepekhez a színész részéről is óriási nyitottság kell.

Igen, ezen sokat szoktam gondolkozni. Meg a nyitottság kapcsán azon is, hogy a színészet és az önismeret mennyire összekapcsolható. Az nem egy jó irány, ha valaki saját magát viszi fel a színpadra, mert a néző nem rá kíváncsi, hanem a történetre. Egyelőre még keresem, hogy egy adott szerep kapcsán hogyan és mennyit tegyek bele magamból, és mennyit a fantáziámból, átalakulásból.

*Wrochna Fanni / Fotó: Karácsony Nikolett*

Kiknek ajánlod a darabot?

Felső tagozattól mindenkinek. Nehéz történetek, de emészthető nyelvezetben vannak megfogalmazva. A fiatalok sokat tanulhatnak a történelemről az előadáson keresztül, az idősebbek pedig biztosan tudnak majd kapcsolódni a felidézett történetekkel saját emlékekhez.

Nehéz volt olvasni a rendező sorait a kivándorlás kapcsán egy korábbi beszélgetésben (a teljes interjú itt olvasható). Öt évig éltél Olaszországban, részt veszel külföldi castingokon, és édesapád révén lengyelül is beszélsz. Az itthoni helyzetet látva, felmerült benned, hogy esetleg külföldön építsd tovább a karriered?

Az egyetem után hazajöttem, mert nagyon fontos projektekben vehettem részt. Most viszont azt érzékelem, hogy kevesebb film forog itthon, mint akkor. És eleve sokat utazom Olaszországba és Spanyolországba, úgyhogy az a terv, hogy továbbra is Magyarország legyen a bázisom, de amennyit csak tudok, menjek dolgozni Olasz-, Spanyol- és Lengyelországba. Például nemrég magyar művészeket is elkezdtem kivinni egy-egy koprodukcióra. Amit imádok az itthoni projektekben, hogy elképesztően tehetséges és lelkes alkotókból állnak. Bármikor össze tudnék hozni egy világszínvonalú stábot, csak mind ingyen dolgozunk, és nem igazán látja senki a létrejött remekműveket…

Ezek a kvalitások – nyelvtudás, külföldi tapasztalat – segítenek vagy inkább hátráltatnak a szakmai döntésekben?

Segítenek. Itthon is forog sok külföldi projekt. És én is fél nap alatt ott tudok lenni bárhol. Ma már nem akadály több helyen élni egyszerre. Volt már, hogy épp kint voltam Spanyolországban, de bejött egy forgatás és másnapra már haza is repültem.

A hónap végén lesz egy új bemutatód, Jean-Luc Lagarce Épp csak világvége című drámája Szacsvai István rendezésében. Erről a darabról mit lehet tudni?

Ez az előadás István első rendezése, egyben a Freeszfe-s vizsgája. Lagarce 1990-ben, harminchárom évesen írta meg a történetet és rá öt évre megahalt. A főszereplő, Louis egy harmincnégy éves író, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved. Tíz év után meglátogatja a családját, hogy elmondja nekik, meg fog halni. A darab inkább szól a családi konfliktusokról és dinamikákról, mintsem a halál témájáról.

Az Eltűntek előadásról jegyek, bővebb információ: Szkéné Színház.

Az Épp csak világvége előadásról jegyek, bővebb információ: RS9 Színház.

(Borítókép: Paolo Gavardi)