Számkivetettek – Bones and all-filmkritika

Romantikus horror, kannibalizmussal megfűszerezve, kannibál road movie és még sorolhatnám hányféle jelzővel illették Luca Guadagnino olasz filmrendező legújabb filmjét. Igazság szerint mindegy, mi a műfaja, a Bones and all nem feltétlenül illeszkedik szorosan semmilyen műfajhoz, és pont ebben rejlik a szépsége.

Az utóbbi időben kevesebb regény fordult meg a kezemben, valahogy nem találtam azt a történetet, amelyik annyira lekötött volna, hogy még azt is elfelejtem, milyen nap van. Luca Guadagnino filmjét viszont már nagyon vártam, így jobb híján lecsaptam a nemrég magyarul megjelent regényre, ami alapján a film készült. Nem gondoltam volna, hogy ennyire beszippant. Főleg, mivel maga a sztori annyira bizarr, hogy ha nem Timothée Chalamet játssza a főszerepet, fel se kapom a fejem. A szerző, Camile DeAngelis neve is ismeretlen volt, mondjuk nem is nagyon jelentek meg könyvei magyar nyelven. Azt viszont jól érezte az írónő, hogy az alkonyatos, szürkeárnyalatos, hatásvadász tömegregények korában épp csak egy leheletnyi csavar kell a szerelmi történetbe, hogy abból élvezhető sztori kerekedjen.

Út a semmibe

Valahol Virginiában vagyunk, az 1980-as évek közepén. Maren (Taylor Russell) látszólag átlagos tinédzser, aki talán kicsit visszahúzódóbb, mint a társai. Az apjával (André Holland) egyedül élnek egy nem túl bizalomgerjesztő házban. Az hamar kiderül, hogy miért nem ment el az iskolai fotózásra, miért nincsenek barátai vagy miért kell folyamatosan költözniük. Marennek egy olyan élet jutott, ami a folyamatos menekülésről szól, ezúttal pedig kénytelen egyedül folytatni az állandó helyváltoztatást. Miután az apja ráhagy némi pénzt, a születési anyakivonatát és egy kazettát, ami magyarázattal szolgál, miért is hagyta magára a fiatal lányt, Maren egy hátizsákkal elindul, hogy felkutassa utolsó reményét, az édesanyját.

*Taylor Russell és Mark Rylance / Forrás: Mashable*

Mindig érdekes könyvadaptációt nézni, a rendezők és forgatókönyvírók néha teljesen más szemszögből tárják elénk ugyanazt a sztorit. Persze ez rosszul is elsülhet. DeAngelis regénye szinte teljes egészében Maren történetére koncentrál, így nehéz azt mondani, hogy szerelmes regény. Inkább felnövéstörténet, amiben van egy szerelmi szál. Szerintem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, ezt a szerelmi szálat jó lett volna kibontani. Guadagnino pedig valami hasonlót gondolhatott, mert ezt meg is tette. Az pedig külön öröm, hogy egy kevésbé ismert színésznőnek adta a főszerepet. Taylor Russell tekintetében ott van Maren minden félelme és életbölcsessége, amibe pont annyi naivitást csempészett, ami még nem engedi, hogy a néző elfelejtse: ez a lány még épp csak elérte a felnőtt kort, és talán túl hamar lépett ki a nagyvilágba.

Valami nagyon nincs rendben

Marennek a túlélés szempontjából nem valami jók az esélyei. Pénz és munka nélkül nem jut túl messzire, és már az első megállónál szembejön a valóság. Sully (Mark Rylance) kinézetre talán nem tűnik annyira ijesztőnek, de az első mondataiból kitűnik, hogy valami nincs rendben vele. Nyilván a táskájából kikapott női hajtömeg már elég indokot szolgálhatna Marennek, hogy minél messzebb kerüljön tőle, de az ösztöneinek ő sem tud megálljt parancsolni. Végül továbbáll, elvégre nem azért indult útnak, hogy egy bolonddal összeálljon, bár ennek később meglesz a böjtje.

Rylance játéka kicsit feldobta Russell néha ellaposodó alakítását, bár azt meg kell jegyeznem, hogy ezt a karaktere is megkívánta. Őrültet mindig nehezebb játszani, de Rylance nagyon jól megragadta a szerepe mozgatórugóját. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy mégiscsak kannibálokról szól a film, és az első merészebb jelenetnél muszáj volt elfordítanom a tekintetemet. Ettől függetlenül érdekelt, hogy hogyan folytatódik Guadagnino rendezése. Az már az első képkockáknál feltűnt, hogy a rendező sokkal kreatívabb megoldásokkal tarkította DeAngelis alaptörténetét. Trent Reznor és Atticus Ross (Social Network, A tetovált lány) gyönyörű zenéje, valamint Arseni Khachaturan Amerika kietlen tájait és alvó kisvárosait pásztázó kamerája pedig visszahozta a ’80-as, ’90-es évek filmjeinek egyszerű báját.

Együtt könnyebb

Maren egy éjszakai buszutat követően összetalálkozik a Kiss-rajongó Lee-vel (Chalamet), akiről hamar kiderül, hogy akárcsak a lány, embereket eszik. A fiú felajánlja, hogy elviszi Marent arra a címre, ahol feltételezhetően az édesanyja lakik. Az út során a két fiatal azért megpróbálja élvezni az életet, bár állapotukat tekintve ez szinte lehetetlen. Maren édesanyjánál (Chloé Sevigny) tett látogatása egyértelművé teszi, hogy nem maradt neki más, csak Lee. Azonban hiába minden igyekezet, a múltban történteket nem tudják megváltoztatni, ami örökre megpecsételi az ő sorsukat is.

*Timothée Chalamet és Taylor Russell / Forrás: IMDB*

Vannak olyan szerepek, amiket csak bizonyos színészekkel tudok elképzelni. Például nehéz lenne megszokni, hogy Harry Pottert ne Daniel Radcliffe játssza. Valahogy így vagyok Lee szerepével is, amit szinte ráöntöttek Chalamet-ra. Az ő és Russell közötti kémia még inkább ráerősítettek a filmben egyébként is erősen jelen lévő szerelmi szálra. Az külön kiemelendő, hogy a rendező nem tolta el sem Maren, sem Lee szerepét, azt is mondhatnánk, hogy a főszerepet maga a szerelem kapta. Még a kannibalizmust is sikerült úgy beépíteni a filmbe, hogy az ne zavarjon bele túlságosan a film képi világába. Egy pontig reménykedtem, hogy Guadagnino és Kajganich esetleg egy happy enddel zárják a történetet, de azért az alapokba ennyire ők sem nyúltak bele. Talán nem is baj, ez így kerek. A Bones and all nagyon is helyén kezeli, hogy az általa elmesélt történet nem igazán illeszkedik sem a szerelmi történetek, sem a horrorfilmek, de még a road movie-k sorába sem. Nem mondom, hogy életem filmje, de el tudom képzelni, hogy többször megnézem. Alapvetően a maga egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége.

(Borítókép: Vulture)