Nekem a nyarat idézik – 5 film nyári estékre

Tavaly úgy döntöttem, kicsit még visszaülök az iskolapadba, ezért a nyarat megelőző hónapokban újra átélhettem, milyen is, amikor az ember tényleg várja a nyári szünetet. Persze munka mellett ez az érzés hamar elmúlt, de az utóbbi időszak picit visszahozta a gondtalan iskolai éveket. Random összeírtam 5 filmet, ami elsőre eszembe jutott, és témájuktól függetlenül felidézik bennem, milyen, amikor nincs rohanás, nincsenek határidők, csak egésznapos semmittevés, strandolás és éjszakába nyúló filmezés.

Akár valamilyen tematikát is követhettem volna, (mint ebben a bejegyzésben), de tetszett az ötlet, hogy nem gondolkodtam, lejegyeztem azt az öt filmcímet, ami elsőre eszembe jutott. Van köztük olyan, ami még azelőtt készült, amikor még gondolatban sem léteztem. Két jóval idősebb testvérnek köszönhetően, hozzám a ’80-as évek kultuszfilmjei igen hamar eljutottak. Teljesen természetes volt, hogy tamagocsizás közben a Pomádé vagy a Házibuli betétdalai szóltak. Visszatérve a filmekre, remélem, mindenki talál kedvére valót vagy kicsit velem nosztalgiázik, esetleg gondolatban már meg is fogalmazta a saját nyári filmlistáját, amit majd szívesen elővesz egy-egy esősebb nyári estén.

500 nap nyár (2009)

Ez a film sokszor eszembe jut, pedig csak kétszer láttam. Valószínűleg azért, mert Marc Webb rendezése annyira kedvesen mutatja be a párkapcsolatok valós dinamikáját, hogy jó néha visszagondolni rá. A klisékre épülő, hollywoodi romantikus vígjátékok után egyenesen felüdülés volt olyan filmre bukkanni, ami megfogalmazza, amit néha magunk sem merünk a párkapcsolatainkkal kapcsolatban. Summer (Zooey Deschanel) és Tom (Joseph Gordon-Lewitt) eltérően vélekednek a szerelemről, egyvalami mégis közös bennük: mindkettőjükre rátalál, bár nem biztos, hogy úgy, ahogy azt a film elején elképzeltük.

Viszlát, első szerelem (2011)

Mia Hansen-Løve francia filmrendező rendezését felemásan értékelték a kritikusok, és francia művészfilm révén ez szerintem teljesen megszokott. Van, aki szereti a kicsit lassabb, emberközeli történeteket, és van, aki több fantáziát, kreativitást vár egy filmtől. A rendező anno így nyilatkozott alkotásáról: „A film középpontjában a testi szerelem áll, mindenekelőtt egy nagyon testi szerelem. Érzékiségen és testi kontaktuson keresztül él, simogatásokon keresztül fejezi ki magát.” Ez a testiség egyáltalán nem tolakodó, tökéletesen illeszkedik a film ritmusába, amelyben Camille (Lola Créton) és Sullivan (Sebastian Urzendowsky) szerelmi történetében kicsit mindannyian felidézzük tinédzserkorunk szenvedéseit.

Kalandpark (2009)

Furcsamód Kristen Stewart és Jesse Eisenberg párosa annyira bejött a filmalkotóknak, hogy három filmben is egy párt alkottak. Ezek közül az egyik a szóban forgó Kalandpark. Greg Mottola könnyed stílusú, az élet nehézségeit néhol felvillantó filmje tipikusan az az alkotás, amit akárhányszor újra tudnék nézni, és még tizenhárom év után is őrzi időtlenségét. A cím alapján anno bugyuta vígjátékra számítottam (gondolom, valakinek az is), de kellemeset csalódtam. Stewart és Eisenberg mellett Kristen Wiig és Ryan Reynolds miatt is érdemes legalább egyszer megnézni az egyik legszórakoztatóbb nyári limonádéfilmet.

Utódok (2011)

Nem vagyok nagy George Clooney-rajongó, de az előzetes után adtam egy esélyt a filmnek, és milyen jól tettem. A 2012-es Oscar-gálán a Legjobb Forgatókönyv díjával jutalmazott alkotás egy olyan család életében nyújt betekintést, ami épp a szétesés szélén áll. Alexander Payne rendező filmjében a mesés Hawaii szigetét választotta színhelyül, amiről nem éppen a dráma vagy a nehézségek jutnak az emberek eszébe. Pontosan ezzel küzd Matt King (Clooney) is, aki a sziget lakosaként hiába él egy paradicsomi környezetben, az élet bonyodalmai őt sem kerülik el. A humort és a drámai elemeket elegyítő film után nem feltétlenül fogunk napokig a látottakon rágódni, inkább örülhetünk, hogy 2 órára kiszakadtunk a mindennapokból.

Kipurcant a bébicsősz, anyának egy szót se (1991)

Ez a film volt az egyik első, ami végre nem rajzfilm volt és megnézhettem, ezért elevenen él az emlékeimben. Szinte majdnem az összes jelenetre emlékszem, pedig nem mostanában láttam. Picit olyan, mint a Reszkessetek betörők nyári változata. Tele van lehetetlen helyzetekkel, de valahogy mégis őrzi az időtlenségét, pedig már több mint 30 éves. A vastag szemöldök, színes ruhák és válltömések pedig szinte fel sem fognak tűnni, miután a Stranger things óta a ’80-as évek ikonikus divatelemei lényegében észrevétlenül visszakúsztak a mindennapjainkba. Nem mellesleg, a főszerepet alakító Christina Applegate-t szerintem sokan csak a Rém rendes család butácska Kellyjeként ismerik. Ebben a filmben bizonyítottan más karakter szerepében is megállta a helyét.

Üresjárat (1988)

A lista végére egy nagyon régi filmet hagytam, amiről eddig akárkinek meséltem, kb. senki nem hallott róla. Pedig a családi dráma kategóriában az egyik legjobb alkotás, River Phoenix-et anno Oscar-díjra is jelöték, és a Legjobb Forgatókönyv (Naomi Foner) kategóriában is Oscar-díj esélyes volt. A Sidney Lumet rendezte film egy, az FBI elől menekülő, állandóan költöző amerikai család életébe enged bepillantást. Annie (Christine Lahti) és Arthur (Judd Hirsch) két fiút nevelnek, Harryt (Jonas Abry) és Dannyt (Phoenix), akik a folyamatos helyváltoztatás mellett próbálják a fiatalok normális életét élni. Csakhogy a kamaszkorból már kifelé kacsingató Dannyre rátalál a szerelem (Martha Plimpton). Ezután már nem lehet halogatni a kérdés megválaszolását: meddig engedheti meg egy szülő, hogy a gyermeke élete végégig az ő bűnei következményét cipelje? Annie-nek és Arthurnak döntenie kell, ami az ő életüket is végleg megváltoztatja.

(Borítókép: www.canva.com)