A Psycho-utánzattól a hétköznapi tébolyig – híres rendezők kevésbé híres horrorfilmjei

A Halloween sosem érdekelt igazán, de a jóféle horrorfilmeket szeretem. Ennek kapcsán azon gondolkoztam, hogy vajon azok a nagy rendezők, akiknek a nevét majdnem az egész világ ismeri, rendeztek-e valaha horrorfilmet? És horrorfilm alatt a jump scares, ijesztegetős, szellemjárta filmekre gondolok. Meglepetésemre, az alábbi rendezők többsége horror műfajjal kezdte a pályafutását, igaz, ezek inkább kísérleti - vagy rövidfilmek voltak. A sorból kicsit kilóg Yorgos Lanthimos, mert ő már befutott rendezőként A kedvenc és a Szegény párák között még két rövidfilmet is leforgatott. Ezek közül az egyik nagyon jól illik ebbe a listába.

**Francis Ford Coppola: Dementia 13 (1963)**

A film előtt Coppola hangtechnikusként dolgozott, de lehetőséget kapott arra, hogy alacsony költségvetéssel leforgassa első nagyjátékfilmjét. A történetben egy pénzéhes (Luana Anders) nő férje szívrohamot kap, de remélve, hogy hozzájut a férfi örökségéhez, eltitkolja a halálát az anyósa elől. A film egy írországi kastélyban játszódik, és ha esetleg valakinek Alfred Hitchcock Psycho című remekműve jut eszébe, az nem véletlen. A film producere, Roger Corman ugyanis egy hasonló hangulatú filmet kért, sok öldökléssel és vérrel. Első filmnek szerintem egészen jónak mondható – elvégre mindenkinek el kell indulnia valahonnan.

A filmet ezen a linken tudod megnézni.

**Martin Scorsese: A nagy borotválkozás (1967)**

Az jutott eszembe abban az 5 percben, amíg néztem, hogy ha nem tudnám, hogy Scorsese rendezte, akkor is ráismernék. A filmben egy férfit (Peter Bernuth első és egyetlen alakításában) látunk borotválkozni, és ahogy halad előre a mozdulatokkal, egyre több és több vér jelenik meg az arcán. Egyetlen szót sem szól, csak borotválkozik, miközben a háttérben vidám, nosztalgikus jazz-zene szól. Kísérleti rövidfilm lévén többféleképpen értelmezhető, de a kritikusok az alternatív címe (Viet ’67) miatt leginkább a vietnámi háború borzalmainak metaforáját látták benne. Később azonban a rendező úgy nyilatkozott, hogy ez elsősorban a halálról szóló, személyes víziója volt.

**David Lynch: A nagymama (1970)**

Éppen David Lynchről olvasok, és hát nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a pasas egy zseni, ez a filmje valahogy mégsem nyerte el a tetszésemet. A maga nemében lehet, hogy egy remekmű, de nekem elképesztően bizarr volt, és talán nem is a legjobb pillanatomban talált meg. Ráadásul az abuzív, állati hangon kommunikéló szülők, és a magból kikelő (igen, jól olvastad) szerető, kedves nagymama konkrétan képesek rémálmokat okozni. Pedig korán kezdtem, hála a tizenpár évvel idősebb bátyámnak, aki maga is nagy horrorrajongó volt, ezért 10 évesen már bőven megvolt a Sikoly 1,2, és a 12. szülinapomat a Hatodik érzékkel zártuk az ottalvós bulimon (anyámék tökre „boldogok” voltak). De mivel a rendezőnek ez a film hozta el a nagy áttörést, egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

A filmet ezen a linken tudod megnézni.

**David Cronenberg: Paraziták (1975)**

Cronenberg-film, úgyhogy előtte nem ajánlott enni. Majdnem kihagytam a listából, mert annyi rossz kritikát kapott anno, pedig minden, ami később meghatározta Cronenberg munkásságát, ebben a filmben gyökerezik. A body horror (testhorror) egy kissé még bugyuta változatát láthatjuk, amelyben egy luxuslakóparkban elszabadult parazita erőszakos, nimfomán cselekedetekre kényszeríti az embereket. Valószínűleg nem az a többször nézős alkotás, és még hiányzik belőle az a kifinomult történetmesélés, mint amit a Videodrome vagy A légy (utóbbit Oscar-díjjal is jutalmazta az Akadémia) képvisel, ettől függetlenül a testhorror rajongói imádni fogják.

A filmet ezen a linken tudod megnézni.

**Yorgos Lanthimos: Nimic (2019)**

Egy férfi (Matt Dillon) egy napját látjuk, ahogy reggelit készít a családjának, elindul dolgozni, majd hazamegy a metrón, és nagy valószínűséggel minden napja hasonlóan telik. A metrón azonban történik valami nyugtalanító dolog, ami után talán a nézőben is felmerül: valóban mindenki helyettesíthető? A modern társadalomban mind pótolhatóak vagyunk? A nimic, románul semmit jelent. Rímel az angol mimic, azaz utánzás szóra. Lanthimos szójátéka találóan kifejezi az ember törékenységét és társadalmunk rideg, gépies és pótolható kapcsolatait: azt a sötét, abszurd igazságot, hogy mindannyian felcserélhetők vagyunk.

Források:

Cinephilia Beyond

IMDB

Wikipedia

(Borítókép: MadMass)