„A legtöbb előadás a megúszásra hajt” – interjú Mezei Bence előadó-alkotóval

A hazai közönségnek nem biztos, hogy ismerős Mezei Bence neve. Főként külföldön, külföldi produkciókban vett/vesz részt, de egy ideje itthon is alkot. Mielőtt folytattuk volna az interjúsorozatot a Kék lagúna kapcsán, azért egy mini biográfiát becsúsztattunk az elejére.

Te vagy az egyetlen, aki a tánc világából érkezett a darabba, és nem is nagyon ismer a magyar közönség. Elöljáróban muszáj megkérdeznem, hogy ki az a Mezei Bence?

Egerben kezdtem gyerekszínészként, és a Táncművészeti Főiskolán végeztem néptánc-színházi tánc szakon 2011-ben. A Főiskola után szabadúszó kortárstáncosként kezdtem el dolgozni. Abban biztos voltam, hogy itthonról szeretnék elmenni, fiatalon ez benne van az emberben, és táncművészként talán könnyebben is elérhető, mint színészként. 2012-ben Szlovéniába szerződtem egy kortárstánc társulathoz. 2016-ban pedig egy koprodukció kapcsán New Yorkból jött hozzánk egy rendezőpáros, a Nature Theater of Oklahoma alapítói. Akkor már fél lábbal kint voltam a társulatból, változtatnom kellett.

Megkedveltük egymást, és amikor eljöttem, együtt maradtunk, felkértek további projektekre. Velük újra megtaláltam azt a helyet, ahol lenni szeretnék, azóta is együtt dolgozunk. Szabadúszó vagyok, de ők az anyaszínházam, minden más munkát köréjük szervezek. Mindig egy olyan területet, műfajt dolgoznak fel, ami számukra ismeretlen. A nulláról elkezdik megfigyelni és egy saját verziót építenek belőle. Úgymond, dekonstruálják az ismert színházi konvenciókat. A magyar színházi szférában nem nagyon voltam jelen, a pandémia alatt költöztem Budapestre. Ördög Tamással 2022-ben találkoztam, Hód Adriennek köszönhetően. A Kabaré című darabba kerestek beugrót. És így érkeztünk el a Lagúnához.

Térjünk is rá. Hogyan indult?

Később kerültem bele a folyamatba. Itt is beugró voltam, az első két hét kiesett. Akkor érkeztem, amikor viszonylag nagyjából már összeálltak a fix pontok. A srácok már elég mélyen benne voltak. Kicsit radikális volt így kezdeni, de alapvetően egy nagyon jó élmény.

Bár Dani mindenkitől kérdezett volna, de rád esett a választása. Arra volt kíváncsi, hogy van-e bármi, amit sajnálsz, hogy nem lett az előadás része, és ha igen, akkor mi az? Amit még szívesen megmutattál volna magadból vagy a témával kapcsolatban?

Nem érzem, hogy bármi kimaradt volna, és mivel nyitott az előadásmódja, akármiben vagyok éppen, az helyet kaphat benne. Persze műfaji szempontból már nem hozhatok be semmi újat, mondjuk nem kezdhetek el szavalni. Pedig az lehet, jó lenne (nevet). Sokféle dolgot kipróbáltunk, de ezek többsége egy pont után feleslegesnek tűnt. Azt nagyon tisztelem Tomiban, hogy beleállt ebbe az előadásba. Mivel egy sokkal radikálisabb skálán mozgott az, hogy mi is lesz ennek a darabnak a sorsa, mit is csinálunk. Nagyobb volt a kudarc lehetősége, mint más munkákban. És ez a veszély izgalmassá tette a folyamatot. A legtöbb előadás a megúszásra hajt, hogy sikeres legyen. És ez valahol természetes, mert a legjobbat akarod nyújtani mindenkinek, de ez gyakran az útjában áll annak, hogy kipróbálj olyat is, amiből akár bukás is lehet. Ez a dilemma a Lagúnával kapcsolatban fel sem merült.

Már túl vagytok pár előadáson, most hol tart ez a darab?

Ez nehéz, mert sajnos nagyon ritkán játsszuk, két előadás között már viszonylag sok fonalat „elejtünk”, persze mindegyik után átbeszéljük, hogy mi történt, mit viszünk át a következő előadásba. De alapvetően sem én, és szerintem a többiek sem úgy gondolnak erre az egészre, hogy elkészült. Ez egy olyan jellemzője az előadásnak, amit nagyon becsülök. Nem megcsináltunk valamit, amit utána megpróbálunk a legjobban valamihez képest reprodukálni, hanem minden alkalommal újjá tud születni, anélkül, hogy ismételnénk önmagunkat. Sokat változott a premier óta. Az első alkalom nagyon agresszívre sikeredett, most több benne a humor, többet lágyult.

És benned hol tart?

Előtte elképzelhetetlennek tartottam, hogy ennyire lezárjam magamat a nézők előtt, és ez most is egy kihívás. Az, hogy végig csukva van a szemem és nem láthatom őket. Az az előadásmód, amiben az elmúlt nyolc évben mozogtam, az teljes mértékben nézőközeli, kifelé irányult. Most mindig sokkal messzebbről érkezünk az előadásba, mert másban vagyunk, mindenki másképp dolgozik. Ennek a darabnak nagyon specifikus a nyelvezete. Amikor játszunk, próbálunk hamarabb bemenni a térbe az előadás napján, hogy azt a figyelmet, intimitást, ami a premier előtti négy hétben kialakult, újratriggereljük egymás között. Ritka az, hogy ilyen nexusba tudsz kerülni a kollégáiddal. Az nagyon pozitív élmény, hogy sikerült egy olyan csapatot létrehozni, akik ennyire mélyen tudtak nyitni, ennyire tisztelik egymást, kíváncsiak egymásra és bíznak egymásban. Mindenki jókor volt jó helyen. Ezért vagyok talán a leghálásabb.

Mezei Bence

Számomra az is nagyon érdekes, hogy ilyen kapcsolatba tudtam kerülni a férfitársaimmal. A meztelenség állapota alapvetően nem jelentett akkora ügyet, mivel sok mindennel találkoztam táncművészként más platformokon. Ennek az adta az újdonságát, hogy én hogyan tudok viszonyulni a többi meztelen férfitársamhoz, hogyan tudok előadókent intim helyzetbe kerülni velük ebben a folyamatban, anélkül, hogy az felzaklatná az engem és a szexualitásomat meghatározó konvenciókat. Az, ahogyan a hétköznapokban létezem, ez az előadás esztétikáját tekintve annyira abszurd, hogy kipukkasztja azt az állandóságot, amiben élek, amiben az emberek többsége él. Ilyenkor távolabbról rá tudok látni arra, hogy mennyire be vagyunk zárva egy bizonyos viselkedési rendszerbe. Valami szerint, valahogyan létezünk. A próbák alatt ez volt, hogy eltűnt, és ez egy jó érzés volt. Hasznos lenne, ha meg tudnánk győzni magunkat arról, hogy merjünk belelépni valami újba, mert alapvetően senkit nem érdekel igazán, hogy milyen is a végeredmény, mit érsz el. Mindenki a saját problémájával foglalkozik.

Az elhangzott az előző interjúban, hogy a „szerepek” a saját személyiségeitekből lettek kialakítva. Van, amit másképp látsz magaddal kapcsolatban ennek hatására?

Rájöttem, hogy már nem vagyok 22 éves. Furcsa, mert eddig minden projektben én voltam a legfiatalabb. Erre most itt van három huszonéves, akik tönkrevernek a Jurányi alagsorában mindennap. Ez biztos, hogy frusztrált az elején. De nem csinálhatok belőle egoharcot. Ez az egész alapvetően nem arról szól, hogy mennyire kitartóan tudok 15 kg-val erősebb férfiakon felülkerekedni. Inkább arról, hogy hogyan találom meg a funkciómat ebben az óraműben, hogyan segítem azt a művészi produktumot, amiért itt vagyunk. Volt egy pont, ahol mindenki sarokba szorult, én biztosan. Ez számomra is meglepő volt.

Akkor eldönthettem, hogy vagy elfogadom, ami számomra természetesen megérkezik ebben a helyzetben, vagy küzdök ellene és mindennap ugyanoda kerülök vissza. Fizikálisan egyszerűen nem volt opció ledominálnom a Zsombort vagy a Brezovszky Danit. Amit az én személyiségemmel beleviszek ebbe az előadásba, az egy nyugodtabb karakter. Nem az erőszakon keresztüli kapcsolódást erősítem, hanem a femininebb vonalat. Ez azért is volt furcsa, mert ez nem feltétlenül azonos a személyemmel. Így nem ismertem magam, mint ahogyan ez alatt a próbafolyamat alatt kirajzolódott, de mint kiderült, ez is egy verziója a valóságnak. Ebben a felosztásban, ezekkel a szabályokkal, nekem ez a pozíció jutott.

A fizikai felkészülést egy intimtréner segítette, de mentálisan talán még nagyobb kihívás végigvinni az előadást. Erre a részére hogyan készültetek fel?

Négy héten keresztül minden napunk ugyanúgy nézett ki. Mint a szerzeteseknél. Ahogyan összeadódtak a napok a premierig, az létrehozott bennünk egy mentális erőnlétet. Ha ez nincs, akkor talán nem tudtunk volna ennyire megbízni az anyagban és egymásban. Nem tudtunk volna ennyire kötődni egymáshoz.

Ki legyen a következő?

Zsombortól kérdezném meg, hogy mik azok a pozitívumok, értékek, amiket előadóművészként kivett ebből a produkcióból? Mi van a kosarában, amivel hazament a Trafóból? Illetve, mit gondol arról, hogy ma Magyarországon hogyan fogadnák a férfi színészek egy ilyen jellegű intimtréning bevezetését? Szerinte van-e erre tér, egyáltalán szükség a színházi szférában?

Kék lagúna jegyek, bővebb információ: Trafó

A sorozat első része: “Nagyon hamar meglátszik, ha kiesünk”

A sorozat harmadik része: “A langymelegnél bármi jobb”

A sorozat negyedik része: “Csak a hangod van, meg a tested”

(Borítókép: Kalicz Máté)