„Jó érzés nyitni mások felé” – interjú Koós Boglárka színésznővel

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akikből valamilyen végtelen nyugalom árad. Koós Boglárkát is ilyennek képzeltem, miután először láttam színpadon. A beszélgetésünk során erre csak még jobban ráerősített. Az egyetemfoglalás alatt kérdéses volt, hogy tudja-e, szeretné-e még folytatni a pályát, de szerencsére maradt, és rengeteg színdarabban láthatjuk ebben az évadban. Többek között a Katona József Színházban, a Trafóban és a Budaörsi Latinovits Színházban is.

Mi az, ami nagyon lázba tud hozni?

Egy konkrét élmény: tavaly nyáron a barátaimmal Szlovéniában canyoningoltunk. Halálfélelmem volt a jéghideg víztől, a magas szikláktól, a végére meg már boldogan ugráltam a több méteres vízeséseken keresztül lefelé a hegyoldalban. Úgy éreztem magam, mint akit megtanítottak repülni. Szabadúszóként kezdtem a színészi pályát, így ebben az évadban több különböző helyen, sokféle emberrel dolgozhatok együtt. Az új ismeretségek nagy lendületet adnak.

Ezzel szemben egy összeszokott csapattal együtt dolgozni, például a volt osztályommal, ugyanannyira lázba tud hozni, mert már mélyebben ismerjük egymást mind szakmailag, mind emberileg. Ez másfajta inspiráció. Alapvetően mindig valami olyanba foghatok bele, amivel korábban még nem foglalkoztam, és az osztályommal is újra játszunk együtt. Idén februártól a Turbinában látható a Merre jársz…? című darabunk, amit Szécsi Bence osztálytársam rendezett.

Merre jársz…? - Kanyó Kata, Koós Boglárka, Szécsi Bence, Gloviczki Bernát, Mosolygó Sára, Jeney Luca, Kádár Kinga, Katona Péter Dániel, Pásztor Dániel / Fotó: Illyés Bence

Sok színészt beskatulyáznak, de rólad ezt nehezen tudom elképzelni. Van valami tudatosság a szerepválasztásaidban?

A műsoron lévő előadásaimban több oldalamat is meg tudom mutatni, de nincs sok választási lehetőségem. Nagyrészt a szerencsén múlik, hogy milyen típusú feladatok találnak meg. Amiben mégis volt döntésem például, hogy megkerestem a Budaörsi Latinovits Színház igazgatóját (Berzsenyi Bellaagh Ádám – a szerk.), elhívtam az előadásaimra, így kaptam szerepet a Beszélnünk kell Kevinről című darabban.

Az egyetlen szerep, amivel saját elhatározásból dolgoztam, az Esther Greenwood alakja Az üvegbura című előadásunkból, amit a Trafóban játszunk. Tanári javaslatra kezdtem el foglalkozni a regénnyel, aztán úgy tűnt, hogy negyedévesként nem lesz az egyetemen kívül más próbafolyamatom, ezért felkértem Bagossy Júliát, hogy készítsünk egy előadást. Az egyetemi képzés alatt visszatérő téma volt, hogy meg kell tanulni kezelni az átmeneti időszakokat, amikor nem csörög a telefon. Erre jó megoldás lehet egy saját előadáson dolgozni.

Valaki szakmát vált egy ilyen helyzetben, te sosem inogtál meg?

Dehogynem! Először nem is azért, mert nem jöttek egyből a munkák, hanem mert az egyetemi modellváltás akkora veszteségélmény volt. Újra kellett gondolnom, hogy miért is akartam korábban ezt az egészet, hogy akarom-e még egyáltalán, vagy hogy van-e még számomra bármi értelme színésznek lenni. A Covid-járvány sem könnyítette meg a helyzetet. Ahogy ismét közösségbe lehetett menni, először Mohácsi János, aztán Tarnóczi Jakab jött hozzánk rendezni. A velük való munka nagyon megerősített.

Koós Boglárka, Beszélnünk kell Kevinről / Fotó: Borovi Dániel

Most pont az egyetemi időszak végét mesélted el, de kanyarodjunk vissza picit az elejére. Olvastam, hogy nem hitted el, hogy fel fognak venni az egyetemre. Ezen mi lendített túl?

Ez egy kettős érzés lehetett. Kételkedtem, de közben mélyen hittem benne. Másodjára vettek fel, akkor már tudtam nagyjából, hogy mi vár rám. Az elsőn féltem, de a második alkalommal már élvezni is tudtam.

Ha a nagy életeseményekről beszélünk, ilyenkor van az emberben egyfajta belső magabiztosság, csak ezt a görcsmentes állapotot nagyon nehéz elérni.

Sokan mondják, hogy amikor nincs semmilyen kapaszkodó, mindig akkor jön be egy munka, ami visszaránt. Ezt én is tapasztalom. Csak nehéz bízni abban, hogy biztosan jön az a valami.

Pelsőczy Réka és Koós Boglárka, Beszélnünk kell Kevinről / Fotó: Borovi Dániel

Azóta már a diplomaosztón és az első nagyjátékfilmes szerepeden is túl vagy. Mi kell ahhoz, hogy egy szerep megfogjon?

Nagyon izgalmas, amikor olyat kell kihozni magamból, amiről nem gondoltam volna, hogy bennem van. Egy jó példa: A nagy Ibsen-vizsgában Hilde Wangelt játszottam a Solnessből. Azt gondoltam, hogy a szerep őrült lelkesedése és magabiztossága távol áll tőlem, miközben jó értelemben teljesen visszahatott rám. Másképp ragadott magával az egyik legutóbbi munkám, a Pekingi ősz a Katona József Színházban. Életemben nem nevettem még ennyit próbafolyamat alatt. Boris Vian regényéből Laboda Kornél, Komán Attila és Fehér Balázs Benő készítettek adaptációt. A rengeteg nyelvi humor miatt igazán fontos a jó ritmusban mondott szöveg, a nagy váltások és hozzá a koreográfia. Sok új szempontot tanultam ennek kapcsán a szerepformálásról.

Koós Boglárka és Pásztor Dániel, A nagy Ibsen-vizsga / Fotó: Lisztes Edina

Akárhányszor láttalak színpadon vagy a képernyőn, valami elképesztő nyugalom áradt belőled. Az életben is ilyen vagy?

Anyukám mindig azt meséli, hogy nagyon nyugodt gyerek voltam. Ahova letettek, ott maradtam, nézelődtem. Szeretek megfigyelő lenni. Sokáig nehezen kezdeményeztem beszélgetéseket, de ebben már jobb vagyok. Jó érzés nyitni mások felé. A közvetlenség valójában arról szól, hogy oda tudok-e figyelni a másikra, nem pedig arról, hogy tudok-e jól beszélni.

Még az jutott eszembe a nyugalom kapcsán, hogy ezen a pályán ez egy óriási segítség lehet.

Ez nem egy általános belső nyugalom, ilyen a habitusom. Magamban őrlődöm. Ez nem mindig jó, de sokszor vissza tudom forgatni egy előadásba. Azt sajnálom, hogy nem vagyok szórakoztató alkat. Irigylem azokat, akik állandóan humorral oldják a feszültséget, én hajlamos vagyok mindent komolyan venni.

Van vagy volt olyan szereped, amit akár évekig is tudnál játszani?

Eddig még nem játszottam olyan hosszú ideig egy szerepet sem. Az üvegbura közelít a két évhez. Beszéltünk róla mostanában, hogy jó lenne kicsit átalakítani, vannak benne dolgok, amiket másképp csinálnánk, mint ahogy két évvel ezelőtt gondoltuk. Ebben az előadásban megvan ez a szabadság.

Koós Boglárka és Vizi Dávid, Pekingi ősz / Fotó: Dömölky Dániel

Sok szabadúszó független színházakban, társulatokban játszik, téged viszont láthatóan szeretnek a kőszínházak.

Vágytam arra, hogy kőszínházba szerződjek, de végül nem így alakult. Egyébként kb. fele-fele arányban játszom kőszínházban és független színházban is. Az Apertúra Társulatában két előadásban is átvettem egy-egy szerepet, az egyiket a Hidegpontban, a másikat a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásban, és készülőben van egy harmadik is Király Dániel rendezésében, a Nóra. Ez egy foglalkozással egybekötött tantermi előadás lesz gimnazistáknak. Január végén a Pinceszínházban mutattuk be Tóth András rendezésében a Macbethet, és tavasszal ismét Bagossy Júliával próbálok Az utolsó férfi című produkcióban, ami a Trafóban lesz látható. Ezután Budaörsön zárom az évadot a Médea gyermekeivel.

(Borítókép: Beszélnünk kell Kevinről, olvasópróba - Koós Boglárka és Illyés Róbert / Fotó: Borovi Dániel)